Budapest, 1896. II. - Budapesti Negyed 11. (1996. tavasz)

TÁRSASÉLETI ANZIX

látszik mindenki, a kinek lábán fénylik az aczél korcsolya, akik tánczolnak, iveznek, jobbra-balra lejtve a zene hangjaira. Az a világosság, mely halaványan szórja le sugarait a várnak ablakairól, szinte megtéveszt és képzeletemmel benépesítem azt a mult idők daliás alakjaival. Pedig az a fény nem a hires lovagterem márvány oszlopairól verődik vissza, a Hunyadiak és Szilágyiak czimerét nem ragyogja be, illúzió az egész, mert jól tudom, hogy az csak a munkások lámpáinak világa, semmi más. Előre, előre csak! Végig futni a kört ritmikus, ütemes zenére és repülni, repülni tovább szabad szívvel, gondok nélkül, czéltalan! Oh be szép ez a jégvilág! A ki előttem fut, azt én nem érem el, és a ki követ, az engem nem ér utol... Az élet komédiáját játszuk itt is, de könyek nélkül, s a fáradtság, mit utána érezünk, nem fáj soha. Kerestem azt a két különös szemet. Megálltam az első feljárónál, hogy mindenkit szemügyre vehessek. Egy magas, karcsú nő siklott el mellettem, merész ivekben hajolva jobbra-balra. Gyönyörű volt, ahogy korcsolyázott! Az arczát pirosra csókolta a hideg, és mosolyogva nézett vissza-vissza egy szikár, szögletes arczu uri emberre. Nevetett az ajaka, a szeme, és ő maga is nevetve ringott tovább ... A savószemü szép asszony! Huszonhárom villamos lámpa fénye osztja szét sugarait, s a katonabanda még mindig játszik, mikor a buffetbe térünk megpihenni. Egy grog mellett kipihenem a délután fáradalmait és távozóban mégegyszer viszszanézek a jégvilág ismert alakjai felé. Holnap majd újra kezdjük .... És addig tovább álmodom a tél fehérségét, a jég szerelmét, tovább szövöm regémet a hideg fényről, didergő sugárról, s ha betellett már vele a szivem, csak akkor jövök ide a legfehérebb képhez, a mely szembenéz velem itt íróasztalom magaslatán és szólok hozzá panasztalan tekintettel: - Miért, hogy neked nem kell az a boldogság, a mit vágyón keres a mi szivünk, miért nem akarod, hogy a te lelked fényével egy legyen az a ragyogás, a mely nekem világit ott!? S az a legfehérebb kép onnét a vörös peluche-keretből csendesen visszaszól: «Unom»... Margit (Magyarország, január 10.)