Budapest, 1896. II. - Budapesti Negyed 11. (1996. tavasz)

IRODALOM, 1896

Nem tanulhatta meg virágtól, madártól, Bimbót fakasztó nap arany sugarától, A zúgó erdőtől, susogó szellőtől, A kincses szikláktól, bársonyos mezőktől. Hogy a sziv ha gondol, álmodik és érez: Miként száll az tovább, a mások szivéhez?... Lemondva, bágyadtan ballagott magában, Virágos, ilatos erdő hüs árnyában. Egyszer csak égi fény derül rá mosolygva S arany sugarakkal körös-körül fonja, Csodás hang zeng lágyan, fenn a kéklő égben S a jóságos Isten szól hozzá ekképpen: » Balga ifjú, messze űzött égő vágyad És a mit kerestél sehol nem találtad. Alost menj tul a bérczen, enyhet adó fészek Vár rád s ott szivedből kifakad az élet, Szárnyat ölt az érzés, alakot az eszme S tovább száll, tovább száll édes enyelegve. « Megy az ifju... Űzik tarka álmok, vágyak. Utána angyalok könnyű szárnyon szállnak, Előtte Tündér jár, a mező megzendül, Távol furulya-szó siró hangja csendül. Közelben egy kis lak vonzó, bűvös képe, Rózsás-kert s ifju nő a kert közepébe... Vonzotta valami, hogy oda betérjen, Szive, lelke égett bágyadt két szemében S érezte, hogy a mi neki eddig álom; Csodálatos való lesz egy mosolygáson! Egy szó, egy tekintet megaranyoz mindent, Mit a fakó földre szórt az áldó Isten! Belépett a kertbe és reszketve köszönt, Két szem öntött reá gyújtó sugár-özönt. Szivéből kifakadt az érzések árja, Lelke szárnyat bontott fényes égbe szállva