Budapest, 1896. II. - Budapesti Negyed 11. (1996. tavasz)

AZ EZREDÉVI KIÁLLÍTÁS

cák a török seregek áradatát. Voltak igen nagy királyaik és szentjeik, a kik a nyugati és keresztény műveltség fölvilágosodott bajnokai voltak. Voltak hőseik, kiknek neve népszerű, sőt legendárius volt. Az egész földkerekségen bajos volna nemzetet találni, mely ilyen gyenge anyagi erővel képes lett volna, hol háborúval, hol politikával, majdnem szakadatlanul ilyen nagy dolgokat végbevinni. És ma sem elégszik meg Magyarország azzal, hogy teljes függetlenséget vivott ki, de a monarkia külpolitikájában is ők viszik a döntő szerepet. Ausztria-Alagyarország főleg azért van anynyira benne a hármas szövetségben, mert a magyarok és szlávok közt régi versenygés uralkodik. Igaz, hogy a magyarok majdnem ugyanannyiszor küzdöttek a németek mint a szlávok ellen, de a mióta Ausztria kiszorult Németországból, a veszély nem innét fenyegeti őket. Ok akarnak az urak lenni és tényleg azok. Ebben az ezeréves küzdelemben, melyet győztesen állottak meg, a magyarok hazafisága erősen kifejlődött. A politikai élet egy nemzetnél sem olyan intenzív, mint náluk. Hogy is lehetne ez máskép? Hisz ha nem igy volna, Magyarország rég eltűnt volna. Mikor aztán alkalom nyílik egy nagy nemzeti ünnepre, mindenki igen nagy hévvel vesz benne részt. Másról nincs is szó. Minden más ügy függőben marad. A pártok - pedig isten tudja a szenvedélyességüket - kibékülnek és egyesülnek a közös lelkesedésben. Elhalasztják mindazt, a mi egyenetlenség tárgya. Magyarország, vagy legalább a magyar elem, kizárólag a lelkesedésnek él, melyet a millenniumi tüntetések keltenek. Vannak, a melyek a múltra és vannak, melyek a jelenkorra vonatkoznak. Felelevenítik a dicsőséges mult emlékeit és felavatják a parlament épületét. Kitárnak egy bámulatos kiállítást, melyben minden egybe van hozva egy általános apotheozisban. Ki ne adóznék őszinte tisztelettel egy népnek, mely ilyen jól csinálja a dolgait és mely, bármily fényes volt is a sorsa, mindent csak önmagának köszönhet. Sokan vehetnének rajtuk példát. (Kiállítási Újság, június 8.) Orosz hírlapírók a kiállításon - június 24. A Moszkvából ideérkezett hirlapirókat a kiállításból leginkább a néprajzi kiállitás, a falu érdekelte. Oda kívánkoztak, a hol egyiküknek tréfás megjegyzése szerint „az elnyomott nemzetiségeket" láthatják. A faluban bejárták már a mintaépületeket, a pásztorkunyhókat, a magyar házakat és fáradtan oszladozni kezdtek. De ismét felvillanyozta őket a szerb, a sokacz, a tót és a ruthén ház nézése. Nagy örömmel vették, hogy a felvigyázók némileg megértették az orosz szót; ostromolták őket kérdésekkel, hogy milyenek az iskolái, a közgazdasági viszonyaik és összenéztek, mikor megtudták, hogy ezek saját anyanyelvükön élvezték az iskolai oktatást. Élénken érdeklődtek természetcsen a bosnyák kiállitás iránt, a melynek bejáratánál Reáwitz báró fogadta őket. Épen akkor ment arra a tót lakodalmas nép. Ezt bevárták és akkor megtörtént, hogy orosz hírlapírók tót testvéreket harsány magyar éljenkiáltással üdvözölték.