Budapest, 1896. II. - Budapesti Negyed 11. (1996. tavasz)

AZ EZREDÉVI KIÁLLÍTÁS

vonatkozólag - nemcsak, hanem a nem kevésbbé fontos folklorisztikai részre nézve is beköszöntött az az időpont, amidőn már nem lehett szó gyűjtésről, hanem csak megmentésről. Herman Ottó azután leirja a pásztorkunyhók válfajait, a hortobágyi „vasaló"-t, a zalai „Dobos" putrijait, a turkevi „hamvasok"-at, az utolsó kun gajló-t, a somogyi kanászbaltát, a karikásokat, a hirhedt Patkó betyár érez juhászkampóját, a szepesi ruthén parasztok késeit, a pásztorkürtöket, a merényi praechistorikus meri tő-edényeket, a somogyi pásztorcziterákat, a somogyi tilinkókat és „hosszú furulyák"-at, a kuruez baltanyeleket, az ungmegyei kanászok vésettkürtjeit, a pásztorerszények kupáncsokat. A tudós szerző joggal mondja el érdekes értekezése végén, hogy a pásztorélet sehol sem alkotta behatóbb rendszeres vizsgálat tárgyát, mint ez alkalommal és hogy a kiállított gyűjteményre fordított anyagi áldozat és fáradság nem veszett kárba. Az ős halászathoz írt bevezetésben Herman Ottó ezeket írja; A midőn az ezredéves kiállitás történelmi főcsoportjába sorozott 57-ik pavillonnak, mely a tó tükre fölé épített „czölöpépitmény", tartalmáról és annak jelentőségéről beszámolok, már eleve is két körülményre kell rámutatnom; mert mind a kettő lényeges. 1. A czölöpépitmény alakja és szerkezete ideális, tehát nem valamely őskori czölöpépitménynek formája; az eszme és az első alaki vázlatok tőlem valók; a mostani alaknak teknikai szerkezetét Alpár Ignácz építész barátom adta meg. Mindkettőnket az vezetett, hogy a tárgyaknak megfelelő keretet alkossunk. A kivitel Neuschloss Marczell és Ödön testvérektől való. 2. Az „Őshalászat" itt nem azt jelenti, hogy e pavillon tartalma és mindaz, ami körül veszi, praehistorikus (történetelőtti) helyekről való lelet, hanem azt, hogy a még most is élő népies halászatnak lehetőleg mindazon tárgyait egyesíti, a melyek anyag, alak és szerkezet szerint az ősleletekkel vagy azonosak, vagy legalább rokonok; mert az ebben az irányban végzett kutatások tisztára bebizonyították azt a tételt, hogy az ősfoglalkozások terén - nálunk különösen a halászatén és pásztoréletén - a nép kezén még most is számos oly tárgy és szerszám van használatban, a mely rokon, vagy éppen azonos azokkal a tárgyakkal, szerszámokkal, a melyeket rég kiveszett, mindenképen az anyaföld rétegzetébe temetett nemzedékek készítettek és használtak. Ezen a soron arra az igen nevezetes tanúságra akadunk, hogy a magyar népies halászat szerszámja és egyéb tárgyi része először is sokkal közelebb áll a praehistorikus rétegek leleteihez, mint valamely most élő néphez; másodszor, hogy ezenkívül vannak a magyar népies halászatnak oly részei is, a melyek a tárgyi etnográfia tekintetében sokszorosan rámutatnak arra az útra, a melyet a magyarság, őshazájából kiindulva, mostani állami területe felé végzett. Ehhez képest tehát két csoportot alkothatunk, a mely tüzetesebb felvilágosító szóra érdemes, u. m.: 1. A nép kezén élő őskori jellegű tárgyak és szerszámok csoportját. 2. A mostkori ethnografiai jellegűek csoportját, a melynek tárgyairól már az irott