Budapest, 1896. II. - Budapesti Negyed 11. (1996. tavasz)

AZ ÜNNEPNAPOK

egyes huszár-, tüzér- és lovasrendőr-őrszemek, magán a mezőn csodálatos ragyogó, ezerszínű látványa Budapest egész helyőrségének, íme a kép, a melyben gyönyörködhettek, a kik nem rösteltek korán fölkelni. Mert nagyon jókor kellett ébredni annak, a ki ökleinek segítsége nélkül jó helyet akart magának szerezni a Vérmező körül. Hét és nyolc óra közt már olyan emberáradat tolongott át a lánchídon és az Alagúton Budára, hogy a ki előre akart jutni, inkább az olimpiai versenyekre jelentkezett volna birkózni, ott több sansza lett volna a győzelemre. Egyidejűleg a kocsik végtelen sora is megindult, s fél kilenc órára mindenki a helyén volt már. A vár lábánál, a déli-vasuttal elhelyezett tribünökön, a melyek közül a középsőn meghívott vendégek, nagyurak, ragyogó szép asszonyokkal, lányokkal vegyest foglaltak helyet, a másik kettőre pedig egy mérnökkari százados árulta a jegyeket olyan szakértelemmel, mint egy érdemekben megőszült pénztáros kisasszony. A magyar miniszterek ott voltak feleségükkel. (...) A rendet a Lovas-ut sarkán, a melyről a királyt várták, s a hol a torlódás a legnagyobb volt, Splény Ödön báró tartotta fönn Lickllovas felügyelő segítségével. Erre vonultak le a Vérmezőre a csapatok is, a hol félkilencre tökéletes rendben elhelyezkedtek. Milyen ragyogó látvány! Milyen pompája a színeknek! A bakák sötétkék vonalai, a melyeken egyenes vörös, rózsaszín, szürke és zöld szalagként fut végig az ezer, meg ezer hajtóka. Odább az utászok szürke csapata, mint egy négyszögletes felhő utánuk a vártüzérek lépdelnek a helyükre: a századok fejlődött vonala, mint egy ember mozog, az egyik lépésnél vörös, a másik lépésnél kék színben mutatván a lábát, a szerint, a mint a külső vagy a belső oldalát látjuk. A Vérmező szélén porzik a föld; az ágyuk ütegei kanyarodnak föl egy sorba; ha léniát illesztenének a keréktengelyek közé, egy sugár vonal lenne az egész, hiába akaratoskodnak elül a lovak, a tüzérek vasmarokkal fogják le paripáikat. A déli vasút felőli oldalon állnak a huszárok: egyetlen kilencszáz lépés hosszú sorban a tizenhatodik ezred. A nyalka legények kihúzzák magukat, mint a fenyő, még a mikor pihenj-x. vezényelnek nekik, két kézzel erősen fogják a kantárt, ne hogy valamelyik toporzékoló paripa megbontsa a rendet. Mellettük a honvédhuszárok nyílegyenes vonala állott: fehérprémes mentéjük, fehérforgós csákójuk messze látszott a mezőn. Utánuk vöröskeresztes szekerek és ponyvás kocsik következtek, a melyek előtt a kadétiskolák mosolygó, piros képű fiatalsága állott. És ragyogtak a gombok, csillogtak a kardok, egy rozsdafolt nélkül villogott a kengyel és a lószerszám, a kocsik olyanok voltak, mintha most kerültek volna elő a műhelyből: hetek óta tisztogatnak, javítanak, pucoválnak már a kaszárnyákban, hogy a legfőbb hadúr szeme semmi kivetnivalón meg ne akadjon. És a bakák négyszögei, a huszárok sorai fölött, mint egy fiatal erdő zöld hajtásai, virítottak a csákók rózsája mellett a fenyőgalyak. Háromnegyed kilenc órakor érkezett mcgLoMowitzherceg, a4. hadtestparancsnoka, s leintvén a tiszteletére fujott diszje-