Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

Szántó Ferenc: Előszó ürügyén a levéltárosi hivatásról, feladatainkról

munkáját segítendő elméleti kutatások esetében, amelyek csak nagyon áttételesen kapcsolhatók a társadalomtudományi prioritásokhoz (Ts-jelü középtávú kutatási-fejlesztési tervek, • OTKA-oály ázatok), igy e szűkebb szakmai témák kutatóinak ténylegeset} be kell érniök a szerényebb anyagi és tudományos elismeréssel, teljesítményeiknek szinte csak a szűkebb levéltáros szakmai körön belüli - és ott sem mindig kellő visszhangú - fogadtatásával, megbecsülésével. Rangsorolhatók-e a társadalomtudományi diszciplinák? Egyes társadalomtudományi diszciplinák képviselői különböző tanácskozások, összejövetelek alkalmával némi rezignációval szokták emlegetni: az ún. humán vagy szerencsétlenebb megfogalmazásban a "lágy" tudományok (történelem, irodalom, nyelvészet) hátrább szorultak az ún. "kemény" társadalomtudományokhoz (mindenekelőtt a közgazdaság, a szociológia, a jog és a politikatudományokhoz) képest, amelyek kutatási eredményeik révén az előbbieknél látszólag közvetlenebbül kapcsolódhatnak társadalmi, gazdasági, politikai gondjaink megoldását szolgáló döntések tudományos megalapozásához, s ami a vélekedésekből - legtöbbször kimondatlanul - következik: e tudományágak művelői a többiekhez képest nagyobb anyagi, társadalmi és tudományos megbecsülést élveznék. A társadalomtudományoknak ez a fajta presztízshierarchiája, s az ebből következtethető előnyösebb vagy hátrányosabb helyzetű diszciplinák feltételezettsége kétségkívül hatással van e tudományágak művelőinek közérzetére, gondolkodására, legyenek azok egyéni kutatók vagy kutatóközösségek. S ha igy nézzük a dolgokat, nemigen lehet azon csodálkozni, hogy bizonyos kutatói pályák, hivatástudatot, szakmaszeretet kivánó társadalomtudományi státuszok presztízse csökken, vonzereje gyengül. Ha ez a tünet a társadalomtudományi diszciplínák körén belül ennyire markánsan jelentkezik, csodálkozhatunk-e azon, hogy ez méginkább igy van a levéltáros szakma, a levéltártudomány esetében, amely a tudományos minősítés szempontjából ma még önálló tudományos diszciplínaként el sincs ismerve, vagy hogy a levéltáros szakmán belül - egyes, némileg azért vitatható felfogás szerint - "igazi rangja még ma is csak annak van, ami tulajdonképpen kívül esik a szakmán: a történeti feldolgozásnak." 2 Ilyen akusztika mellett, a lélektani motívumokat tekintve, vajon nem érthető-e az a fajta kutatói magatartás, publikálói törekvés, amely már a témaválasztással is elsőrendűen a kurrens diszciplinák és témák adta lehetőségeket igyekszik megragadni, amely már eleve a széles érdeklődésre, igy a nagyobb és gyorsabb çzakmai elismerésre is számító témák feldolgozását helyezi kutatásai, szakmai munkája előterébe? A válasz - sajnos - nem is lehet más, mint az, hogy nagyon is érthető. Érthető, bár szakmai szempontból az ilyesfajta okoskodás aligha fogadható el. Valamely kutatási terület súlya, rangja ugyanis, meggyőződésünk szerint, nem az illető szakterület ún. "keménységén", "gyakorlat-orientáltságán", netán "divatbajöttségén" múlik, hanem mindenekelőtt a közreadott kutatási eredmények, publikációk gondolati anyagának gazdagságán: eredetiségén, alkotó jellegén.