Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

II. Visszaemlékezések - Részletek Kertész István visszaemlékezéseiből

rabbi állásfoglalások a kisipari szövetkezetek alapvető célkitűzésének azt jelölték meg, hogy a magán-kisiparosokat tömöritse közös gazdaságokba. 1958ban a budapesti szövetkezetekben dolgozó tagoknak és alkalmazottaknak mindössze 10,4%-a volt korábban magánkisiparos és ez az arány is állandóan csökkent. A budapesti helyiipar három szektorának 1958. évi főbb adatai a következők: létszám/fő termelési érték Ft-ban Tanácsi ipar 31 000 1,9 milliárd Szövetkezeti ipar 77 500 4,4 milliárd Magánkisiparos 27 500 nem mérhető A magánkisiparhoz jön még 8 500 fő alkalmazott és 6 500 fő ipari tanuló. Igy a budapesti helyiipar három szektorának összlétszáma 151 ezer fő volt, de a lakosságra való hatása szemarányánál jóval nagyobb, mert a javitási-szolgáltatási munkákat ezek az ágazatok csinálták, vagy nem csinálták. Akkor is, de a későbbi időben is sok szó esett a milliomos kisiparosokról, ahogyan azokban az években az egymilliós forgalmat lebonyolitó kisiparosokat neveztük. Voltak számosan ilyenek is, de sokkal kevesebben, mint a köztudatban, a sajtóban, vagy rádióban beszéltek róla. Tisztességes módon is lehetett kisiparos milliomos. Olyanok pl. akik saját találmányukat készítették és forgalmazták. Ilyen volt pl. a vívó találatjelző feltalálója, a Kisiparosokat Exportra Termeltető Iroda által foglalkoztatottak egyike, másika. Ezeket helyes adóztatással lehetett ellenőrizni és kézben tartani. Voltak olyanok is, akik a törvényes rendelkezések kijátszásával, vagy más fondorlatos módon lettek milliomosok. Néhány ügyes kisiparos összeszedte a benzin-kutaknál a kiürült olajos flakonokat és újra feldolgozta. Abban az időben nagyon kevés műanyag volt az országban. Ez a tevékenység megfoghatatlan volt, sok lehetőséget adott a visszaélésre, főleg az adóztatás szempontjából. Mindezek dacára az általánosítás itt is káros volt. A szabó, cipész, lakatos, vagy vizvezeték-szerelő, akik szinte napi szükségletet elégítettek ki, nem tartoztak az előbbi kategóriába, de ezek is viselték az akkor megbélyegzést jelentő maszek jelzőt. Ezek zöme idős ember volt, akik koruk, vagy betegségük következtében előbb-utóbb megszüntették tevékenységüket. Nagyon nehéz volt őket pótolni, nagy anyagi áldozatot kellett hozni a népgazdaságnak, hogy tanácsi vállalatot, vagy szövetkezetet rábírjon ilyen tevékenységre, ami sok-sok évig csak állami támogatással volt fenntartható. Az iparhatóságok jó kapcsolatot tartottak fenn a szövetkezetek és a magánkisiparosok érdekképviseleti szervezeteivel, az OKISZ-szal, a KISZÖV-vel, a Kisiparosok Országos Szövetsége budapesti szervezetével, és egyes szakosztályaival, de átütő sikert nem lehetett elérni az ipari szolgáltatások javitása területén. Az 1960-as évek elején nagyon sok volt a belváros főútvonalain a magánkisiparos. Utasítást kaptunk a belváros főútvonalainak (Váci utca, Petőfi Sándor utca) "maszektalanitására". Ez az intézkedés nagy ellenszenvet váltott ki az iparhatóságokkal szemben még akkor is, ha a kihelyezett iparosokat kártalanították. Másik helyiséget kaptak - lehetőleg az V. ker. területén -, azt alkalmassá kellett tenni a tevékenység gyakorlására, meg kellett téríteni a költözködés és az egyéb költségeket is. Ezzel együtt nagyon sok panasz, fellebbezés történt, még ügyészségi vizsgálat is lett belőle. A kihelyezett kis-