Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)

hog}

r persze azokjit is ábrázolni kell), helyette azt ajánlotta, legyen az irodalom igazabb és élettelibb. Elismerte, hogy van és lesz olyan félelem, hogy lesznek, akik "átesnek a ló másik oldalára", ám azt is kijelentette: félelembó'l semmi sem Vesz. Nyilvánvalóan az ankét tanulságai közül a legfontosabbak egyikét fogalmazta meg, amikor megállapította: a nép "jelentékeny része fél lábbal még a múltban cl, szinte szó szerint benne él, azok az erkölcsi szabályok érvényesek az élete folyásában, mint eddig, azokat a szokásokat követi, s nagyjából azonosak az igényei is". A propaganda és az élet valósága közötti szakadék, ez esetben a "megforgatjuk az egész világot" kudarca biztosan sok irót még sokkszerübben ért, mint a funkcionárius magatartást feltehetően kevésbé magáévá tévő Sarkad it, akinek visszafogott sorai mögött ez a kérdés csak épphogy felsejlik. Sarkadi irása meglehetősen egyedül maradt azon cikkek sorában, amelyek a fentebb emiitett vezércikk intenciói és szempontjai alapján támadták azokat, akik a kormányprogram irodalompolitikai fordulatjellegét vallották. Molnár Géza"

'

9 is azok közé tartozott, akik a két iró közötti vitában Kónya Lajos mellé álltak. Elismerte ugyan Örkény becsületességét és jószándékát, úgy Ítélte meg azonban, hogy "...a közelmúltban nálunk nem volt nyaktörő szakadék a párt és a nép között. Egészen más - minőségileg más - a kapcsolatok lazulása, egy bizonyos eltávolodás, ami tényleg létrejött." A helyzetértékelésnél csak Örkény következtetése és programja hibásabb: "Ez a két part közötti áthidalás valójában a polgári objektivista alkotó módszer sajátos formájú visszakivánása", ami pedig a vátesz-szerepet illeti, e "koncepcióból teljesen hiányzik a párt, a párt szerepének megértése". Elhatárolta magát a Kuczka-vers szemléletétől is ("vigasztalan, sötét, rosszul látott az egész kép"). Végül azonban az emiitett irások közreadásának tényét és a velük folytatott vitát egészében pozitívan értékelte. Egy más szempontból, s inkább az irodalmi alkotó folyamat oldaláról közelítve a folytonosságot hangsúlyozta cikkében Soós Ma

gda is.

(,l) írása központi mondanivalója az áldozatvállalás - maga is jellegzetesen a funkcionáriusi gondolkodás hit-jellegéből fakadó kategória - szükségessége, de megváltozott tartalommal: "Nem az áldozatvállalás, hanem az áldozatvállalás eddig elfogadott, és tagadhatatlanul aszkétikus jellege szűnt meg." Az irói magatartásról szóló vita kétségkívül igen fontos fejezetét (s egyben tulajdonképpen lezárását) jelentették Király István megnyilatkozásai azf 1953-as év végén. Személye azért érdemel cikkei közvetlen hatásán túlmenő figyelmet, mert Király a Csillag főszerkesztőjeként a közvetlen pártirányitásban is nagy szerepet játszott, s ezért akkor az irodalmi élet egyik reprezentatív kulcsfigurájának tekinthető. írásai és egyéb nyomonkisérhető tevékenysége jellemzően mutatják az 1953 végi ambivalenciát és bizonytalanságot. A Csillag adott helyet az önvizsgálatot és a kritikai attitűdöt képviselő alkotásoknak, legyen szó akár versekről, akár a "falujárás" nyomán születő novellákról, szociografikus riportokról. 61 Király - bár nyilván nem csak saját elhatározásából - sokat tett Németh László visszatéréséért az irodalmi életbe, újramegjelenéséért az irodalmi sajtóban.

62 Szerkesztési politikáját - a szépirodalmat tekintve - valóban a minőség és érték központba állitása jellemezte, viszont a publicisztikai-kritikai tevékenységben sokkal merevebb volt. Miután ez a kettősség 1953 végén egyelőre csak fő vonalaiban volt jelen, bővebb elemzésére a későbbiekben visszatérünk. Annyit azonban előre bocsáthatunk, hogy miután az irodalmi publicisztika volt az, amely már 1953-tól kezdve, s