Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)
I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)
küket korábbi Írásaik, melyeket a párt politikája iránti naiv, de szilárd hitük táplált. Vajon a párt hibázott, és mi nem vettük észre, avagy talán saját vakságunk fordított el az élet realitásaitól? Talán azoknak van (volt) igazuk, akik ellene voltak a napi politikai "aktualitások" költői feldolgozásainak? - kérdezi riadfan Kónya. A valóságtól, tehát a néptől való elszakadást kinek kellett volna jelezni? Válasza e kérdésekre nem a tagadás és szakitás válasza: "Nem az a baj, amiről beszéltem, hanem amit elhallgattam". Ahogyan a kérdésfelveté- séknél tovább nem megy, válaszai is általános erkölcsi elvekben (bátorság és felelősség) merülnek ki. Radikálisabb Kónyáénál Molnár Géza önvizsgálata. 39 Diagnózisa hasonló, de mindenekelőtt az alkotók saját hibáit emeli ki: "azt hittem, hogy a párt és a kormány direktívái helyettesithetik a nép hangját". A párt "nem látta, s mi nem jeleztük (vagy csak kevéssé jeleztük), hogy meredek az út, kedvetlenné fásul a nép, felvéreződik a lába és foszlik róla a ruha". A "jelzések" elmaradásáért viszont sokkal egyértelműbben a "légkört", az irányítást is felelőssé teszi, s a kiutat mindenekelőtt a "négy fal ledöntésében", a valósághoz való ragaszkodásban jelöli meg. Az irodalom új helyzetét, a párt és iró viszonyát, az önértékelési válságot legtudatosabban és legradikálisabban Örkény István írószövetségi beszéde fogalmazta meg, amely az RJ 1953. nov. 7-i számában "írás közben" címmel jelent meg. Fontossága miatt érdemes ezzel az írással kissé többet foglalkoznunk. 40 Örkény István esszéje is, miként Kónyáé, visszatekintéssel indul, mégpedig egy általános, a hazai irodalom június előtti helyzetét illető, és egy személyes múltbanézéssel. Az általános visszatekintés mérlege Örkénynél.azt lehet mondani - negativ, mindenesetre sokkal inkább, mint Kónya Lajosnál: "Mi nem olyan könyveket akarunk irni, amelyből - mint egy lyukas mogyoróból - csak torzképe látszik a világnak. ...mégis irtunk ilyen könyveket. Nem mind irtunk il y et, s nem csak ilyeneket irtunk , de mégis megtettük. (Kiem. tőlem - R.M.J.) Mi volt ennek az oka?" Inkább csak érezhető, hogy a kiemelt passzus a magyar irodalomból időlegesen kirekesztettekre, az asztalfióknak irt müvekre vonatkozik, s nem annyira az 1948-53 között valóban napvilágot látott irodalmi müvekre, amelyek nagyobb része valóban lyukas mogyoróból szemlélte a világot. Az egyéni, személyes visszaemlékezés azzal a korábban kötelező, rituális önkritikával kezdődik, amellyel a kommunista irók megtagadták 1944-45 előtti munkásságukat (már akik akkor is irtak). Örkény ezt az új helyzetben sem érezte fölöslegesnek, a Szép Szóban megjelent Írásait például "kétes értékűnek" nevezi. Természetesen ez az eljárás is különbözik azokétól, akik hasonló munkásságukat jobbnak látták egyszerűen elhallgatni. A visszatekintés igazi érdekessége ott kezdődik, ahol Örkény a felszabadulást közvetlenül követő időszakról emlékezik meg, helyesen tapintva rá az őszinte kommunista irói elkötelezettség kialakulásának valódi gyökereire. Az 1945-48 közötti néhány év a kommunista Írócsoport számára a háború előttihez hasonlóan általában nem volt vállalható - politikai szempontok miatt. Jellemző módon Szabó Pál a kormányprogramot ismertető már elemzett irása is az "igen súlyos koalíciós évekről" beszélt. Örkény azonban az őszinte hit kialakulásának "állandó március"-érzéséről beszél: "Fegyelmet fogadtam, s engedelmességet - de kinek fogadtam, s mily gyönyörűség volt engedelmeskedni! Mennyi gondolat, a
