Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

III. Dokumentumok és visszaemlékezések - Fischer József visszaemlékezéséből

Major Tamás és Beck Judit, LibikGyörgy és felesége, Szent-Györgyi Albert lánya... szóval nagyon jól érezték ott magukat. (...) 1944 októbere, az a tinnyei őrsön talált. Fél évvel később még a dobogókői őrsben voltam, amikor egyszer késő éjjel akartam fölmenni egyik szabadságomról jövet a Dobogókőre Dömösról, ahova hajóval jutottam. A sötétben egyszerűen nem találtam az utat az erdőben. Becsúsztam egy gödörbe és kicsit megrándult a térdem. Elég az hozzá, hogy másnap, mikor fölmentem az őrsre, akkor emiatt letelefonáltak a központba. A válasz az volt. hogy menjek be a fölülvizsgálatra. Visszamentem. Tehát attól kezdve kezdődött egy ilyen lógás. Amíg egy hónap múlva kaptam egy ukázt a lakásomra, hogy azonnal menjek ki a tinnyei őrsre. Még visszaírtam, hogy a felelősségükre visszamegyek. Nagyon szemtelen voltam. Elmentem a tinnyei őrsre, amikor már napok óta este láttuk a torkolattüzeket Esztergom felé körben, és az ágyúlövéseket is már lehetett hallani. Október 15-én a telefonos fülkében feküdtem az ágyamon, a rádió kagylói a fülemen, zenét hallgattam. Ugy 10 óra felé hangzott a kormányzó bejelentése a kilépésről. Néhány óra múlva a Szálasi-féle intézkedések. Azt gondoltam, hogy most éjjel, amikor esetleg én leszek őrszolgálaton, otthagyom a társaságot. De mégis úgy gondoltam, hogy majd reggel. Lementem a falu orvosához és mutattam, hogy a lábam nagyon meg van dagadva. Adott egy papírt, erre megint betelefonáltak az őrsre, hogy menjek vissza. Erre elindultam az úgynevezett beteg lábammal a József főhercegi uradalomnak a vadaskertjén keresztül, ami két és méter magas drótkerítéssel volt bekerítve, azon átmásztam egy fa mellett, sosem tudtam, hogy most kint vagyok vagy bent vagyok. Elég az hozzá, hogy elértem Solymárra. Ott volt egy német teherautó. Arra fölkéredzkedtem. Az bevitt engem Pestre a Lánchídhoz és beállítottam a lakásba. Ott volt megint Büchler, akit elfogtak közben, és lekerült valahol a Rómaiparton egy gyűjtőhelyre. Aquincumnál volt egy ilyen gyűjtőhely, ahol állítólag véresre verték a talpát stb., ahol megmondta azt is, hogy nálam is bujkált, de azért nem jöttek ki hozzám. Elég az hozzá, hogy megint ott volt a lakásban. Ahová úgy állított be^a feleségem szerint, hogy megállt az ajtóban és kérdezte, hogy befogadjuk-e? Hát persze, már megint olyan ijedt állapotban volt. De akkor úgy döntöttünk, hogy ne maradjon nálunk, mivel már megmondta, hogy nálunk bujkált. Menjen el abba a kelenföldi mellékutcába, ahol volt egy kétszobás lakásom és ott helyezkedjen el. A lakásban azonban nem volt olyan nyugodt rend, mint a Csejtei utcában. Okoskodtak, vitatkoztak, mi az, ami árt a biztonságuknak stb., ez a helyzet tűrhetetlen lett. Az, aki ott volt nálunk, egy hegedűművésznő, az is oda került abba a lakásba... szóval kérték, hogy Büchlert helyezzük el valahova máshová, mert volt nekem máshol is lakásom. Egy ismerősöm megismertetett az olasz katonai attaséval. Büchlert Barcs Sándorral,

9 együtt, akit szintén el kellett bújtatni, kiirányítottem a Kelenföldi útra. Megállítottam a főúton a kocsit. En bementem a mellékutcába, az általam bérelt házba és közöltem Büchlerrel, hogy elszállítjuk egy másik helyre. Dehát csak így, a fejem fölött intézkedtek? - kérdezte. Erre mondtam neki valami határozottat. Az attaséval a Sváb-hegy felé mentünk. Fölkanyarodott a hegyre, cikk-cakkban ment mindenfelé, sosem találtam volna meg. Megállt egy nagyon előkelő villa előtt, bementünk a kertbe. És akkor ez valóban egész filmszerűen nézett ki. Mert ahogy beléptünk a podesztre,

10 meglehetősen széles volt, onnan nyílt egy ajtó, jobbra. Ott volt egy kis szoba, benne két ágy. Oda vezettük be Barcsot és Büchlert. Amikor még megjegyezte később Major, nahát ezek jól fognak kinézni, ezek egymást utálják... de az a villa, tényleg úgy nézett ki, mint egy filmnek a jelenete. A podesztről lépcső vezetett le egy nagyon hosszú, előkelően berendezett térségbe, a végén egy garnitúra, ott jólöltözött hölgyek ketten-hárman ültek a dohányzóasztalnál. Hát ebbe a miliőbe kerültek abból a nyomorból, ahol eddig bujkáltak. Engem visszavitt a városba ez az attasé. Ennek aztán még volt folytatása. Később, amikor elnök koromban a titkárnőm mondja a nevét, hogy az szeretne bejönni