Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

III. Dokumentumok és visszaemlékezések - Részletek Goda Gábor visszaemlékezéseiből

amely mint portré volt gyönyörű : Pór Bertalan. Ugy volt megfestve, hogy azt mondtam, ez egy igazi művész. Abban mindenféle dolog benne volt. Azt tapasztaltam az egész munkám folyamán, hogy az emberek csak akkor tudnak jól dolgozni, ha érzelmeik szerint dolgoznak. Sok ember nem tudja, hogy mennyire közel áll a párt az általa kívánt képzőművészeti, irodalmi és egyéb, művészeti, politikai kívánságokhoz. Azért nem tudja, mert mint követelmény jelenik meg előtte. De amikor ez nem követelmény, akkor remekül tud dolgozni. Ez a belső szabadság, ez sokkal több embert hoz közel valami ügyhöz és a kultúrpolitikusoknak az a dolguk, hogy azt a nagy belső szabadságot, - feltéve, hogy ez a belső szabadság-libidó megfelel a progresszív és igazán haladó emberi gondolkodásnak — messzemenően támogassák. (...) 1949-ben kezdődik az a korszak, amikor a Népművelési Minisztérium olyan minisztert kap, aki már nemzeti költségvetés alapján dolgozik, Révai Józsefet. Aki fütyül a fővárosra, nem imponál neki senki és semmi. És akkor már nekünk is voltak vele nagyon komoly ellentéteink. Miben nyilvánultak meg az ellentétek? Én Révait tehetséges embernek tartottam. Ez a tehetség a minőség dolgában nyüatkozott meg, a szónoki képesség dolgában, a politikai éberség dolgában, de most nem ilyen „lefogósdi" éberségre gondolok, hanem észrevette a jelenségeket. Nagyon nagy hibákat követett el azzal, hogy mindenkinek minden ügyébe beleszólt, még a színházak ügyébe is stb. Megkezdődött a klikkrendszer. Vagyis ez a hat színész dönti el, hogy a másik hat színész-e, vagy nem. Aztán a képzőművészet. Ellenem volt, én tudom, hogy állandó vádpontja voltam, hogy úgy érezte az egész agitációs propaganda munka átment a fővároshoz. Ez volt ellenem a panasza. Ezt úgy kell érteni, hogy egy festő, vagy egy szobrász, vagy egy építész, vagy egy zenész, ha valami ügye volt, valamit akart, ha el akart adni valamit, ha pénz kellett neki, természetesen hozzám jött és nem a Révaihoz. Elsősorban hozzám jött. Miért? Mert engem kisgyermekkoromtól ismert, vagy mert kortársam volt, másodsorban tudta, hogy azért egy baráti kör is kialakult, amelynek nem voltak „határai". Én úgy éreztem, hogy engem kedvelnek és szeretnek és ezt bizonyította például néhány gyűlés, ahol mindent elsöprő tapssal fogadtak. S ezt nem szerették, hogy mindenki idejött és nem oda. Persze nekem a Nagybudapesti Pártbizottsággal is jó kapcsolataim voltak és a Nagybudapesti Pártbizottság segített nekem. Hivatali kapcsolatom volt Kádárral, aki rugalmas ember volt és mindig azt válaszolta, te csinálod a kultúrát, ha úgy jónak tartod, csináld, ha nem, ki fog derülni. A Budapesti Pártbizottság kulturális osztályát Biró László vezette. Bennük kialakult irántam a bizalom; úgy vélték, értem a dolgom, és tudom csinálni a feladatokat. A káderpolitikában mindig „kikaptam" egy kicsit, hogy néha túl liberális vagyok. Biró egy hallatlan tisztességes ember volt, hallatlan becsületes ember volt, és nemigen szólt bele, hogy én kit veszek igazgatónak, vagy vezető helyre. Ök azt úgy gondolták, hogy rám lehet ezt a területet bízni és rám is bízték. Később sajnos, az derült ki, hogy nem csinálhatom úgy, ahogyan jónak tartom. (...) Kadosa Pál jóvoltából szerettem meg igazán Bartókot, azt a zenét, amelyet valamikor gyermekkoromban, fiatalember koromban kakofóniának tartottam és összevisszaságnak. Ma hallatlan élvezettel tudom befogadni a nagy klasszikusok művei között. Szóval én Bartókot nagyon nagy jelenségnek tartom, ezt én Kadosának köszönhetem. S mélyen megdöbbentett engem, amikor Révaitól a művészeti főosztály vezetőjén, Csillag Miklóson

43 keresztül egy telefont kaptam, hogy hagyjam abba a zenekar Bartók, Kodály örökös zenélését. Kodályt még valahogy elfogadta, de Bartókra azt mondta, hogy egy kozmopolita, dekadens zene. Erre az volt a válaszom, hogy kérem, én ezt nem tudom kiiktatni a műsorból, ezt ne is kívánják tőlem, mert én ezt emberileg nem tudom vállalni. Itt nem olyan politikai kérdésről van szó, amivel a párt valami határoztát megtagadnám,