Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

III. Dokumentumok és visszaemlékezések - Részletek Goda Gábor visszaemlékezéseiből

nézte, és kialakult vélemény volt nagyjából erről a dologról, de Rákosi is mindenképpen látni akarta ezeket. Egyszer csak valaki telefonozott nekem, — én az irodámban ültem —, hogy nagy baj van, mert rövidzárlat van a Károlyi palotában. Megkérdeztem : nem tudtok rajta segíteni? Azt mondja, igen,már dolgoznak rajta az emberek, szerelőink, de egyelőre nem sikerült, és Rákosi meg Gerő elvtársak nagyon idegesen sétálnak a palota udvari részén, ott, ahol a zenekari fal van feltéve. Negyedóra múlva újabb telefon. „Semmi". Mondom, 5 perc múlva hívjatok föl. Folyton hívjatok. Semmi, semmi eredmény. Természetesen azok a szervek, akik az ilyen dologra felügyelnek és kötelességük védelmet és biztonságot nyújtani a rend fenntartására, megjelentek nálam. Ugy kérdeztek, mintha én sejteném, hogy ki az, aki ezt csinálta. Kérdeztem, hogy mennyi lámpatest világított. Nagyon sok, válaszolták. Rengeteg volt elhelyezve. Mondom, itt valószínűleg túlterhelés lépett fel és kiégette a biztosítékokat. Ezt vizsgálták aztán ők is, na de hát ezt jó pár hónapig vizsgálták, emögött valamit sejtettek. Valami olyan dolgot, ami ellenük irányult. Egy óra múlva közölték, hogy égnek a lámpák, valójában ennyi volt az egész ügy. Végül megnézték, és helybenhagyták. Némi korrekcióval a Mikus Sándor által készített szobrot. Hozzáteszem, hogy ezeket a korrekciókat én nem szerettem, mert miért hittem volna, hogy Rákosinak, vagy Gerőnek fogalma van, hogy kell egy szobrot korrigálni? Ehhez én vagy Pogány Ö. Gábor, vagy a többi műtörténész valamivel jobban értünk. Dehát Révainak is volt egy kívánsága, mert mindenkinek volt egy kívánsága és szobrászati elképzelése. Azok az emberek, akiknek nagy hatalom van a kezében, azok egyszerre szobrászok lesznek és mérnökök, és tudósok és biológusok, és mindenhez értenek, építészethez és így tovább. Olyan részletekbe szóltak bele, amit rá kellett volna bízni azokra az intézményekre, amelyek ezért felelősek. De ők azt mondták, hogy reliefeket kell rátenni, hát tettek rá reliefeket, nem volt vita. És Mikus megcsinálta a szobrot. Sem a pártnak, sem az államnak nem feladata az, hogy kiválogassa, hogy milyen képet vegyünk, hanem az, hogy pénzt biztosítson a képvásárlásra és szervezeti kérdésekben legyen segítségünkre. De ha beleszól abba, hogy ezt vagy azt vegyük, és mért ezt vettük és mért nem azt vettük, és milyen irányzatot támogassunk, akkor nem bízik abban, hogy mi valóban egy jó múzeumot fogunk létrehozni. Ezt csak azért mondom el, hogy bizony az a köztisztviselő, minden külsőségével és „hatalmával" együtt ilyenkor nagyon kisfiú lesz és nagyon rosszul érzi magát. Ez bizony nem egy könnyű feladat. De mi vállaltuk, ezt is vállaltuk és csináltuk nagyon is buzgón... Ha ők akarták, akkor én ilyesmivel nem szálltam soha szembe. Voltak olyan dolgok, amelyek meghaladták munkaköröm költségvetési lehetőségeit. Ez volt különösen egy képpé, Herman Lipót

30 auschwitzi képével kapcsolatban. Az összeg magasabb volt, mint amennyit a tanácsnoki aláírás lehetővé tett. Szóval magasabb volt, indokoltan, hiszen ez egy három részből álló hatalmas mű volt. Festészetileg ezen nagyon sokat lehetne vitatkozni, nem tartozott Herman olyan képei közé, amelyeket különösen jónak, vagy szerencsésnek tartottam, de mindenesetre támogattam a dolgot. De be kellett vinni a főváros gazdasági bizottsági üléseire, melyek, ha emlékezetem nem csal, mindig csütörtökön délelőtt voltak. Meg kell mondani, hogy nagyon ügyesen csaltam ki a pénzt mindig ezekre a célokra, de itt ellenállásra találtam. Herman Lipót képe mély megdöbbenést fejez ki az Auschwitzben történtekről. Hogy hova lett, hogy hol van, én azt ma sem tudom. Ha a gazdasági bizottsági ülésen a főváros leszavazott, akkor én nem tudtam mit csinálni, mert abban a bizottságban olyan súlyos emberek voltak, akiket nem tudtam meggyőzni erről a dologról. Azt, hogy nem vettük meg, esztétikai szempontból ma sem fogadom el. Helyes lett volna megvenni, mert a főváros nem vonhatta volna ki magát olyan dolgok alól, amelyek ha nem is Budapest kizárólagos bűnei voltak, mint ez, hanem az egész ország sajnos belekerült ebbe a katasztrófába, de azért Budapestnek is megvoltak tömegesen a maga áldozatai. Ha akkor például Bognár József

31 a polgármester, biztos nincs ez. De mert nem Bognár volt, hanem Pongrácz Kálmán, így ez történt. (...)