Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

III. Dokumentumok és visszaemlékezések - Részletek Goda Gábor visszaemlékezéseiből

huszonötször lejjebb tétette, feljebb tétette, ide tétette, oda tétette. Ennek egy nagy építészeti része van, ami nem szobrászati munka, hanem építészeti. De azt is ő korrigálta, hogy szélesebb legyen a feljárati lépcső. Mert ha keskenyebb, akkor összeszorítja a szobrot és akkor kisebb lesz a szobor láthatósága. Aztán azt is kiszámították pontosan, hogy milyen messzeségből látják a szobrot. Hogy a város bármely pontján van az ember, tulajdonképpen látja a szobrot anélkül, hogy a Gellérthegynek ez a része volna a hegy legmagasabb pontja. Tehát ezek olyan számítások, amelyeket különösen a templomépítők ismernek nagyon jól; ismeretes, hogy a templomok mindenütt láthatók, és a legkiemelkedőbb helyre épültek. Akkor is, ha nem is a legmagasabb helyre, sőt nem akarták magas hegyekre építeni a látogatottság miatt, és mégis mindig kitalálták, hova kell állítani, hogy az legyen a központ. Ha valaki végigvándorol Magyarországon, mint ahogyan én fiatal koromban sokat járkáltam az országban, nem autón és nem előkelő körülmények között, tapasztalhatja ezt. A „toronyiránt" fogalom egy nagyon realista fogalom volt, mert egyik faluból szinte látni lehetett a másik tornyot. S mindig arrafelé kellett menni, az volt annak a falunak, községnek a központja. Hát itt is ez történt. Sok munka volt ezzel. A Szabadság téri szobornál

23 természetesen én akkor még nem voltam jelen, de elképzelem milyen munka volt ott is. Volt egy, — énszerintem — mulasztásom, és nem az egyetlen mulasztásom nyilván, — hogy a szovjet parlamentereknek

24 nem volt emlékművük. Egy finom, tapintatos figyelmeztetést kaptam, de nem a városháza részéről, hanem mint igényt. Es nem is csak mint magyar igényt, hanem mint egy nemzetközi igényt. A történelem alig tart számon, vagy nem tart számon ilyen eseményt, hogy parlamenterek elinduljanak fehér lobogóval és csak holtan térhessenek vissza a parancsnokságra. Márpedig itt ez történt. Egy beszélgetés során merült fel, hogy ha szándékunkban van emlékművet állítani a parlamentereknek, abban is szívesen segítenek, ha problémáink vannak, anyagi problémák például, hiszen egy ilyen szobor azért nem két fillér, hanem óriási pénzekbe kerül. De itt nem lehetett arra hivatkozni, hogy van, vagy nincs pénz. Ez nem anyagi kérdés volt, ez az egész nemzetnek olyan tragédiája, amilyen tragédia az az őrület volt, amit a fasiszta csapatok itt Budapesten műveltek és amit aztán 73 napi ostrom utána Szovjet Hadsereg szétzúzott. Az idő azért sürgetett, mert egy bizonyos napon kellett ezt a szobrot felállítani. A napot pontosan nem tudom. Mindenesetre nekem az egész szobor fölállítására 52 napom volt. Szobrot nem akartunk fölállítani semmiképpen pályázat nélkül. Nos, akkor megkérdezték, hogy vállalom-e ezt a dolgot. Itt megint megnyilvánult annak az időnek a hangulata, hogy amikor igazságosnak, természetes dolognak éreztünk valamit, akkor ott nem számított az idő olyan borzasztó sokat. En azt mondtam: igen, vállalom a szobor felállítását. A szovjet tisztek segítettek nekem, ök maguk is bizonyos értelemben részt vettek a reliefeknek a megcsinálásában. A legnagyobb precizitással helyszíni szemlét tartottak, hogy én is értsem pontosan, mi történt. Elmentünk a parancsnokságra, akkor már nem Zámercev tábornok volt a budapesti parancsnoka a Vörös Hadseregnek, hanem Csikin alezredes. Elég fiatal ember volt, jó 195 körüli hatalmas termetű, elmondta, hogy az apja 98 éves és még mindig az északi vidéken dolgozik erdőirtáson. Ö maga is olyan hatalmas volt, hogy úgy éreztem magam mellette, mint egy kisgyerek. Beültünk a kocsiba reggel 6 órakor és elvittek engem a parancsnokságra. A parancsnokságon pedig azt kérdezték, hogy hajlandó vagyok-e az exhumáláson résztvenni. Természetesen megadtam az igenlő választ. Elmentünk. A temetőt már felásták, mikorra odaértünk. Hatalmas nagy terület volt, ahol szép sorjában, rendben, tökéletes ruházatban feküdtek a szovjet katonák. Az emberek odacsődültek. Férfiak és nők keservesen sírtak, szinte az volt az érzése az embernek, hogy ezek fiatal fiúk voltak, és ki tudja hány érzelmi kapcsolat szövődhetett addig, amíg ott voltak. Ez valami olyan elképesztő látvány volt, mert ha hozzáértek egyhez, úgy esett szét, mint a szivar hamuja, a ruha is, a test is. Es én ezt néztem, és ha sza-