Géra Eleonóra: Budai úrinők romlakásban. Levelek a Fény utcából 1944-1947 - Budapest történetének forrásai 14. (Budapest, 2020)
"Mindenéből kifosztott, éhező, szenvedő főváros"
18 .Mindenéből kifosztott, éhező, szenvedő főváros’ nuló menekülők ezreiről írt.17 A fővárosi mindennapokhoz ettől kezdve hozzátartozott a légiveszély és a riadó. A média útján is igyekeztek a lakosságban tudatosítani, hogy egyetlen esélyük a túlélésre az óvóhely lehet. Felhasználták ehhez a két évvel korábbi bombázások tapasztalatait, amikor az utólagos vizsgálatok szerint nem lett volna anynyi halálos áldozat, ha a lakosok betartották volna az előírásokat. Többen voltak, akik nem véletlenül tartózkodtak a kertben, hanem kíváncsiságuk vitte ki őket, és a repülők szemlélése közben sebesültek meg halálosan.18 A március 15-én életbe léptetett rendszernek megfelelően, amennyiben ellenséges gépek közeledtek az ország határai-hoz, azt a rádióadás megszakadása jelezte. Ez egyfajta felkészülési időt jelentett, ha úgy alakult, 8-10 perc múlva mondták be a Budapest I. adón a légiveszélyt, ekkor már érdemes volt felöltözni, éjszaka elsötétíteni mindent és összekészíteni a holmikat az óvóhelyre, ahová kötelezően az adott riasztási körzetre bemondott riadót követően kellett lehetőleg tíz percen belül lemenni. A riadót a légoltalmi sziréna ún. üvöltöző hangja is jelezte, vagyis háromszor fél percig tartó, váltakozó magasságú hang közben fél perces szünetekkel. Az ún. zavarórepülés esetén nem volt kötelező az óvóhelyre menni, de fokozott óvatosságot és elsötétítést vártak el, mivel a kisebb kötelékben érkező gépek ugyanúgy jöhettek ellenséges szándékkal. A tömegközlekedés és a járműforgalom zavarórepülés idején is leállt, mivel a várost kötelezően elsötétítették.19 Minden óvintézkedés ellenére a bombázások első három hónapja alatt 1125 lakos halt meg.20 21 Sokakat foglalkoztatott a kérdés, hol biztonságosabb; a nagyobb városokban könynyebb-e elbújni a tömegben, vagy inkább vidéki, kisebb településekre érdemes menekülni. Budapesten a gyakori zavarórepülések és a szőnyegbombázás új tapasztalatai döntésük átgondolására késztették mindazokat, akik a nagyvárost biztonságosabbnak tartották. A Dietzgen család tagjai is választani kényszerültek: a legközelebbi férfi családtag, dr. Pátkai György tartalékos főhadnagyként a pécsi 529. számú hadikórházban teljesített szolgálatot, a súlyos beteg Dietzgen Imre hol kórházban, hol szanatóriumban feküdt, felépülésében nem reménykedhettek, a nők férfi támasz nélkül maradtak. Pátkainé Dietzgen Laura 1944 márciusának derekán, még az első nagy bombázás előtt számolt be férjének arról, mit jelentett egy gyermekes család számára a légiveszély: „ Rémes volt a tegnapi éjszaka. A gyerekek épp a fürdőszobában meztelenkedtek, mikor elhallgatott a rádió.2' Persze rögtön felöltözködtünk, csizmában, télikabátban, kisszékkel és kakaóval a kézben ültünk fél tizenkettőig, akkor vége volt, gyorsan az ágyba dugtam őket. Pár perc múlva újra kezdődött megint, teljesen nekikészültünk és fél háromig szundikáltunk a rádió mellett télikabátban, csizmában. De nem gyávák a 17 Dr. Pados Pál: Légi támadás a főváros lakónegyedei ellen. Pesti Hírlap 1944. április 5. 77. sz. 2. p. 18 A honvédelmi minisztérium légoltalmi csoportfőnökségének rádióelőadásai. Pesti Hírlap 1942. szeptember 23.215. sz. 4. p. 19 Fontos tudnivalók az új riasztási rendszerről. Pesti Hírlap 1944. augusztus 19. 187. sz. 4. p. 20 Török 1945. 139. 21 Légoltalmi tudnivalók. Nemzeti Újság 1944. április 22. 90. sz. 4. p.
