Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
Üldözötten 1944-ben
mázolólegénynek a műve. Mert lemállott az egész világon egyik óráról a másikra. Nem tudom, miért irtóztam úgy ettől a gettó szótól, de azt mondottam, hogy sem én, sem az unokám oda be nem megyünk. Öljenek meg minket itt a régi lakásunkban. Úgyis minden mindegy. Teljesen ki vagyunk fosztva, ki vagyunk rabolva. Nekem az életcélom, egyetlen gyermekem nincsen, nincs értelme az életünknek, sokkal jobb, ha elpusztulunk, mintha elpusztítanak. Nem ment a fejembe, minthogy azóta is, akárhogy tépelődöm, nem tudok rájönni, mi hát az a faji különbség, az emberek egyformán születnek, egyformán halnak meg, nem tudom megérteni sem a vallási villongásokat, sem a faji gyűlöletet. Milyen szépen mondotta azt ez a puritán, egyszerűen gondolkozó Károly király, [amikor Vázsonyi avval hárította el a miniszterséget — Z. Gy.] hogy én zsidóember vagyok, és nem engedem sem magamat, sem hittestvéreimet meggyalázni azzal, hogy a király, hogyha megtudja felekezetemet, akkor visszautasít. Hiszen úgysem akart miniszter lenni soha, csupán a zsidóság kedvéért hozta meg azt az áldozatot. Erre Károly király azt felelte, nem érdekel minisztereim felekezete. Mindenki becsülje meg a saját vallását és a másét is. Ha az emberek mind így gondolkoznának, akkor sokkal könnyebben lehetne elviselni az életet. Lakótársaim azonban unszoltak, hogy nem engednek egyedül ottmaradni kis unokámmal és majd körülnéznek, hogy találnak egy védett házat számunkra. Pár lépésre lakásunktól, a Nagyatádi Szabó utca352 és a Kürt utca sarkán volt egy nagy ház, mely állítólag védett ház volt. Csak állítólag volt védett, mert a nyilasok fütyültek a védettségre. Itt volt egy háromszobás lakás, ahonnan a lakók ügyesen elmenekültek. Ezt a lakást egyik lakótársunk, Fülep Alfréd kivette kilenc személy részére, hogy ott fogjuk átvészelni az ostromot. November 22-én este, szitáló esőben, amikor már mindenki elment a házból, csak én és Vilmoskám maradtunk ott egyedül, átadtam a kulcsokat a házfelügyelőnek, elbúcsúztam tőle, menyem a stafírungját és az én megmaradt ruhámat előreküldtem, és mi mint a vén diák az érettséginél, átballagtunk a szomszédba, hogy új otthonunkba letelepedhessünk. Kimondhatatlan szörnyű érzés volt ez számomra. Megalázó, fájdalmas és szomorú. Mire odaértünk a lépcsőhöz, telve volt csomagokkal, kofferekkel, a hur- colkodó emberek zsivajától hangos. A házfelügyelő és a fia harsogva kiabálták túl egymást, és úgy gerálták magukat, mintha a legnagyobb nyilasok lennének. Kis unokámmal közben egy kofferre ültünk, és azt súgtam a fülébe, Vilmoskám ez a házfelügyelő nem jó nevet választott, amikor Lendvayra magyarosította a nevét, ezt Lókötőnek kellene hívni. A kilenc éves fiúcska nem értette, hogy mire célzok és azt kérdezte, miért mondod ezt Nagyikám. Mert ezt ismerem, hogy zsi352 Ma Kertész utca 194
