Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
Üldözötten 1944-ben
most már etetni és lefektetni kell. Nagyon udvariasan felelte, méltóztasson még türelemmel lenni, kocsit rendeltünk, azzal tetszik majd hazamenni. Visszamentem és azt mondtam, látod fiam, hogy tévedtél, Te azt mondtad, hogy internálni fognak, a rendőrkapitány pedig azt mondta, hogy kocsit rendelt, amivel majd hazamegyünk. Szomorúan mosolyogta el magát a fiam, és azt mondotta, milyen naiv lélek vagy Te Anyám. A rabkocsit rendelték, és úgy van, ahogyan mondom, internálni fognak. És csakugyan, úgy ahogy mondta, megjött a nagy rabszállító autó, belezsúfoltak bennünket, és nem tudtuk a sötét éjszakában, hogy most hová visznek. Végül megérkeztünk a Mosonyi utcai toloncházba. Ott az első volt a motozás. Volt sok bűnöző, akik ezen már gyakran túlestek, és hallottam, amikor egymásnak súgva mondták, hogy mit hová kell rejteni. Nekem természetesen, bár büntetőügyvédnek a felesége voltam, minden ismeretlen fogalom volt. A férfiakat külön állították, úgyhogy fiamat nem is láthattam, csak nászasszonyom, menyem és kis unokám maradhattak velem a női csoportban. Aztán ránk került a sor. Retikülö- met kinyitották, de el kell ismernem, nagyon udvariasan mondotta az egyik rendőrtanácsnok, hogy talán emlékszem reá, őt Körtvélyessynek hívják, és végtelenül bántja, hogy éppen őneki kell ezt a hóhérmunkát végeznie. Halkan mondotta az ablakmélyedésben. Itt már a németek az urak, mi már az ő parancsaikat teljesítjük. Azután meglátta retikülömben a rég lejárt útlevelemet. Útlevelemnek különös kis humoros epizódja volt. Amikor ’18-ban Münchenbe mentünk, még útlevél nem kellett, de amikor ’18 novemberében visszakerültem, már szükséges volt az útlevél, és felmentünk a rendőrségre. Ma sem tudom, miért, de az első az volt, hogy ottan ujjlenyomatot vettek kezeimről. Az uram dühöngött. Meg vannak a németek őrülve, ordította, hát nem bűnözőkről van szó, minek útlevélhez ujjlenyomat. De hiába minden, ott már ekkor ez volt a szabály. Aztán elment az uram az útlevélosztályhoz, és kikérte az útlevelemet. Mikor meghozta, meglepetve láttam, hogy születési évem, amely az igazságnak megfelelően 1877-ben volt, az útlevélben 1880-nak volt feltüntetve. Csodálkozva néztem az uramra, és azt kérdeztem, miért lettem egyszerre három évvel fiatalabb. Természetes ő szórakozottságában nem emlékezett az évszámra, de nekem rögtön azt felelte, hogy miért lett fiatalabb barátnőm három évvel, azt könnyen megmagyarázom. Egy szegény emigráns nem adhat szebb ajándékot a feleségének, mint hogy három évet visszaad a fiatalságából. Mert tudja meg, hogy ez így lesz mindig automatikusan az útlevélbe bevezetve. De hiszen, mondottam, ez okirathamisítás. Ugyan, hagyja kérem, mondotta, megfiatalítani valakit, az művészet és nem hamisítás. 179
