Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)

Üldözötten 1944-ben

most már etetni és lefektetni kell. Nagyon udvariasan felelte, méltóztasson még türelemmel lenni, kocsit rendeltünk, azzal tetszik majd hazamenni. Visszamen­tem és azt mondtam, látod fiam, hogy tévedtél, Te azt mondtad, hogy internál­ni fognak, a rendőrkapitány pedig azt mondta, hogy kocsit rendelt, amivel majd hazamegyünk. Szomorúan mosolyogta el magát a fiam, és azt mondotta, milyen naiv lélek vagy Te Anyám. A rabkocsit rendelték, és úgy van, ahogyan mondom, internálni fognak. És csakugyan, úgy ahogy mondta, megjött a nagy rabszállító autó, belezsúfoltak bennünket, és nem tudtuk a sötét éjszakában, hogy most hová visznek. Végül megérkeztünk a Mosonyi utcai toloncházba. Ott az első volt a motozás. Volt sok bűnöző, akik ezen már gyakran túlestek, és hallottam, amikor egymásnak súgva mondták, hogy mit hová kell rejteni. Nekem természetesen, bár büntető­ügyvédnek a felesége voltam, minden ismeretlen fogalom volt. A férfiakat külön állították, úgyhogy fiamat nem is láthattam, csak nászasszonyom, menyem és kis unokám maradhattak velem a női csoportban. Aztán ránk került a sor. Retikülö- met kinyitották, de el kell ismernem, nagyon udvariasan mondotta az egyik rend­őrtanácsnok, hogy talán emlékszem reá, őt Körtvélyessynek hívják, és végtelenül bántja, hogy éppen őneki kell ezt a hóhérmunkát végeznie. Halkan mondotta az ablakmélyedésben. Itt már a németek az urak, mi már az ő parancsaikat teljesít­jük. Azután meglátta retikülömben a rég lejárt útlevelemet. Útlevelemnek különös kis humoros epizódja volt. Amikor ’18-ban München­be mentünk, még útlevél nem kellett, de amikor ’18 novemberében visszake­rültem, már szükséges volt az útlevél, és felmentünk a rendőrségre. Ma sem tu­dom, miért, de az első az volt, hogy ottan ujjlenyomatot vettek kezeimről. Az uram dühöngött. Meg vannak a németek őrülve, ordította, hát nem bűnözőkről van szó, minek útlevélhez ujjlenyomat. De hiába minden, ott már ekkor ez volt a szabály. Aztán elment az uram az útlevélosztályhoz, és kikérte az útlevelemet. Mikor meghozta, meglepetve láttam, hogy születési évem, amely az igazságnak megfelelően 1877-ben volt, az útlevélben 1880-nak volt feltüntetve. Csodálkozva néztem az uramra, és azt kérdeztem, miért lettem egyszerre három évvel fiata­labb. Természetes ő szórakozottságában nem emlékezett az évszámra, de nekem rögtön azt felelte, hogy miért lett fiatalabb barátnőm három évvel, azt könnyen megmagyarázom. Egy szegény emigráns nem adhat szebb ajándékot a felesé­gének, mint hogy három évet visszaad a fiatalságából. Mert tudja meg, hogy ez így lesz mindig automatikusan az útlevélbe bevezetve. De hiszen, mondottam, ez okirathamisítás. Ugyan, hagyja kérem, mondotta, megfiatalítani valakit, az mű­vészet és nem hamisítás. 179

Next

/
Oldalképek
Tartalom