Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
Háború, forradalom, emigráció
lettem. Az uram lelki és testi beteg volt. A fiam súlyos lázzal feküdt, és most itt van ez a jóformán idegen gyerek, aki súlyosbítja a helyzetünket. Még nem volt kilenc óra, már ott volt az orvos és megvizsgálta a három beteget. Nekem megvolt a bizonyítványom a Münchenben kiállított svájci követség részéről. A fiamat megvizsgálta, azonnal konstatálta, hogy igenis rászolgál arra, hogy svájci hegyek közé jusson, azután megnézte az uramat, akinek állandóan a gégéjével baja volt, szintén kiállította a bizonyítványt, végül sor került a kis Herz fiúra. Próbálta a lábait, a karjait mozgatni, de a fiú úgy ordított, hogy lehallatszott a földszintre, amire azt mondta az orvos, itt nem tudom konstatálni, hogy ez valóság vagy szimuláns-e, itt nem adhatom meg a bizonyítványt. A fiú egyszerre dühében felugrott, és olyan egyenesen tudott járni és olyan velősen káromkodni, mint amilyen velősen még az imént sikoltozott. Körülbelül tíz órakor elhatároztam, hogy átmegyek a határrendőrségre és megérdeklődöm, hogy nincs-e valami jele annak, hogy Andrássy a beutazásunkat megkérte. A rendőrségen a tisztviselő utánanézett és azt mondotta, itt nem fekszik semmi. Valószínűleg Kreuzlingenben lesz. De kérem, figyelmeztetem Önöket, hogy a hajó tizenkét órakor indul Kons- tanzba, azzal induljanak, mert nem tudom, hogy holnap még eljuthatnak-e. Visz- szamentem, és elmondtam a történteket. Az uram nagy szemeket meresztett reám és azt mondotta, mért kellene nekünk beutazás, mikor nem folyamodtunk érte. Elmondtam, hogy fiunk a háta mögött igenis Andrássyhoz fordult. Azt mondotta, no nem baj, menjünk csak át a badeni hercegségbe, azt hiszem, hogy ott nyugodtan maradhatunk, az az érzésem, hogy ott nem lesz nagyobb felfordulás. Bizony a fiam dühöngött, amikor meghallotta, hogy nagy lázával most ismét hajóra kell szállni és tovább bolyongani. A kis Imre azonban nagyon örült és azt mondta, a badeni hercegségben majd én is nagyszerűen érzem majd magamat. Fütyülök a svájci beutazásra. Alig értünk le a hajóhoz, azt mondotta az uram, talán mégis jó volna, ha én visszamennék Münchenbe, és kérnék a hatóságtól egy kiutazást. Mert ha sor kerülne mégis arra, hogy a Svájcba kellene mennünk, nem engednek be, ha nincs meg a bajor kiutazási engedélyünk. Azt mondottam, történjen bármi, én nem hagyom most el a beteg gyermekemet, én nem megyek vissza most Münchenbe, mert nem tudom, hogy aztán tényleg lesz-e alkalmam elutazni. A kis Herz Imre azonban vállalkozott rá, hogy ő igenis megy Münchenbe, mert ott bizonyosan megszerzi önmagának is a svájci beutazást. Bár nagyon szűkén volt a pénzünk, az uram odaadott neki kétezer márkát, hogy menjen egyenesen Nemes Marcellhez, szálljon ott meg, és azután jöjjön vissza hozzánk, az Insel hotelben fogunk lakni. Imre boldogan ment vissza, mi pedig felszálltunk a Münchenből jövő zsúfolt hajóra. Az út a Bódeni tón nagyon kellemes, napos volt, sok ismerőssel találkoztunk a hajón, hamar telt az idő és megjöttünk Konstanzba. A portástól 125
