Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
Háború, forradalom, emigráció
körülbelül húsz-huszonöt tagú csoporttól körülvéve kiindultunk a vonathoz. Sőt, ami csodálatos, volt közöttük olyan, aki közben megtudta az uramnak pártállását, és azt kérdezte tőlem, mi volt az oka annak, hogy nem az Ön ura volt Magyarországon a köztársasági elnök. Hiszen mi itt Bajorországban tudjuk, hogy ő mindig az általános titkos választójogért szállt síkra, és ha nem is volt szocialista, de demokrata volt. Nem tagadom, nagyon jól esett nekem ennek az egyszerű embernek a megjegyzése, és csodálkoztam is azon, hogy honnan van annyi kultúrája, hogy mindezt tudta. Éjfél után ért velünk a vonat Lindauba. Kérdeztem a portást, hogy hol lakik az uram és a fiam, hogy odamennék hozzájuk és kérek még egy szobát, hogy a kis Herz fiúnak is legyen elhelyezése. A portás azt feleli, kérem, fent a negyedik emeleten a turistaszobák vannak. Halálosan fáradtan felmásztam, felvertem őket és megdöbbenve láttam a szobába érve, hogy milyen két piciny manzárd, futetlen szobába vannak elhelyezve. Az első kérdésem az volt, hogy vagy Janikám, óh, mondja, a lázam felszökött egészen negyven fokra, mert ebben a hidegben talán még jobban meghűltem. Lecsaptam a kalapomat, és amennyire már csak tudtam, rohantam le a sötét lépcsőkön a portáshoz. Mondja, kérem, nincs Önöknek fűtött szobájuk lejjebb az első vagy a második emeleten? A fiam beteg, és én egy pillanatig sem hagyhatom ebben a jégveremben. Dehogyis nincsen. Az első emeleten nyitunk azonnal két egymásba nyíló kétágyas szobát, ha meg tetszik előre két napot fizetni. Természetes, mondottam, máris fizetek, csak azonnal költözhessek, így aztán éjjel két óra tájban az uram és én, a fiam és Herz Imre egy-egy jól fűtött, szépen berendezett, meleg szobába kerültünk. Az uram azt mondotta: mindig mondtam, úgy-e, hogy Maga nekem született. Úgy látszik, mikor megjöttünk kettesben, nagyon letaksáltak minket és feltessékeltek a legmagasabb és legzordabb szobákba. Nem is jutott volna eszembe kérdezni, hogy van-e más is. Mennyivel jobb itt a piros bársony bútorok között a régi, meghitt biedermeier garnitúrával, mint ott fenn a kis cellában. Áldja meg érte az Isten. Arról is intézkedtem, hogy korán reggel jöjjön el a hatósági orvos a fiamat megvizsgálni, mert Münchenben már a svájci követségen megmondták, hogy ha a határszélen a tisztiorvos kiállítja a bizonyítványt, hogy svájci üdülésre van szükség, akkor inkább átjuthatunk. Másnap reggel az uram még ágyban feküdt, amikor fiamhoz bementem, aki azt súgta a fülembe: anyám, én sürgönyöztem Svájcba Andrássynak, apám nem tudja, hogy szerezze meg részünkre a beutazást. Csak akkor mondjuk meg neki, ha megjön a válasz és igenlő lesz. A másik ágyban a kis Herz Imre nagyokat nyögött és azt mondta, tessék elképzelni, az éjjel kiújult a nagy reumám, amely már gyermekkoromban is mutatkozott, és most nem tudok megmozdulni. Teljesen kábult 124
