Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)

Háború, forradalom, emigráció

nálunk is megszólalt a telefon. Sógorom, Dr. Rácz Dezső telefonált, hogy hallot- tam-e, hogy a kenyérmezei fogolytáborból huszonötezer orosz felfegyverkezve jön be Budapestre. Azt mondottam, én erről nem hallottam semmit, de örülök, hogy a telefon szól, mert így legalább elbúcsúzhatom, mert mi ma este Bécsbe utazunk. Kértem, hogy nézze meg néha kis házunkat, hogy épségben megmarad. Ezzel már sietve csomagoltam is, pénzt hagytam otthon személyzetünk részére, és a spejzkulcsot a kisasszonynál, hisz úgyis visszajövünk egy-két hét múlva, addig legyen nekik minden jóban részük. Úgy volt megbeszélve, hogy a Nyugati pályaudvarnak érkezési oldalán találkozom urammal és fiammal. Bischitz Matild jó barátnőm, ki hősiesen dolgozott az egész háború alatt, és rendkívül sok jótékonyságot gyakorolt, vitt ki engemet és három kis kézitáskánkat a Nyugatihoz. Ott találtam már Brüll Alit, Weiss Ricsit, nem tudnám megmondani, hogy főhadnagyi vagy kapitányi uniformissal, és Nobel Árpádot századosi uniformisban, mind jó barátaink, akik azt mondották, hogy Bécsig elkísérnek. Azt kérdeztem tőlük, hol az uram. Mire odamutattak a kupé sarkában. Ott ült a kupé sarkában egy teljesen idegen külsejű férfi. Teljesen leborotválva, és én azt mondottam, ugyan kérem, ezt az urat nem ismerem, mi jut eszükbe, hová rejtették az én uramat. Az uram teljesen megtörve, jól nézhetek ki, mondotta, ha a saját feleségem sem ismer meg. A hangjáról természetes azonnal megismertem, ráborultam és azt mondtam, mért kellett levenned a bajuszodat, mintha ez abban az izgalmas időben fontos lett volna. Szegény annyira össze volt lelkileg törve, hogy észre sem vette és nem is tudta, hogy a bajusza hiányzik. A kis, három személyes fülkében ott ültünk felváltva, a fiam hol helyet cserélt Weiss Ricsivel, hol Nobel Árpáddal, akik kint álltak a folyosón. Amennyire nagyon rövidlátó voltam gyerekkoromtól fogva, hála Isten annyira éles volt a hallásom. Hallottam, amikor már rég eltávoztunk Budapestről, azt mondotta Weiss Ricsi a fiamnak: Janikám, tudja a mama, hogy min fekszik? Halvány sejtelme sincs, felelte a fiam. A fejemet valami dobozra hajtva szunyókáltam, de felugrottam, kimentem hozzájuk, azt mondottam, most már tényleg szeretné tudni a mama, hogy mi az, amin fekszik. Rém elnevették magukat, hogy az bizony egy gépfegyver volt. Érsekújvárig simán utaztunk, Érsekújvárnál nagy volt a zenebona. A vasúti vendéglőst akkor fojtották bele egy sörös korsóba. Érsekújváron máskor, ha az ember a Nyugati pályaudvar vonalán utazott, mindig cigánybanda fogadta. Most bizony nem úgy volt. Hála legyen Kotányi emlékének, hogy nem adott nekünk hálókocsit. Mert ott kifosztották a hálókocsi utasait, és a szerencsétlenek Bécsbe pizsamában, vagy lengő magyarban érkeztek. Istenem, ez minden forradalomban így játszódik le, a csőcseléket nehéz megfékezni.

Elfeledkeztem arról említést tenni, hogy október 31-én délután, mielőtt még Brüll Alfrédhoz indultunk, a Demokrata Pártnak egy küldöttsége, amelyet dr.

107