Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)

Előszó

telet nem akadályozza meg Hatványt a pontos fogalmazásban: „asszonyi causerie” (azaz beszélgetés, csevegés, könnyed előadás), adja meg az emlékirat műfaját, s azt sem hallgatja el, hogy a két munka közül Vázsonyiné 1931-es kötetét tartja „Chef d’oeuvre”-nek, főműnek. Sőt, a kritikája odáig megy, hogy az emlékirat lexikon szócikk-szerű átalakítását javasolja, amivel gyakorlatilag azt közli, hogy megítélése szerint az írás nem üti meg a folyamatos olvasásra alkalmas munka színvonalát. Az utókor szerencséjére Vázsonyi Vilmosné nem próbálkozott Hatvány kritikájának megfelelően átalakítani a szöveget - erre sem türelme, sem képessége nem lett volna -, s a megírást (lediktálást?) követően nem foglalkozott többé vele. Nem tudhatjuk, mi történt volna, ha megteszi, így viszont örülhetünk annak az új politika- és kultúrtörténeti adattömegnek, amelyet az emlékirat ebben a köny- nyed formában mégiscsak tartalmaz. (Hatvány utolsó mondata ráadásul, melyet a levelét lezáró vonal alá írt, sokkal inkább őróla szól, mintsem Vázsonyiné szövegéről. Nehezen fogható föl, az én mai eszemmel legalábbis, hogyan volt képes nem észlelni, hogy a polgári rendet világszerte megroppantó nagy kataklizma, s kivált az itthon készülődő új diktatúra őt, az „októbrista” intellektuelt is maga alá temeti! De ez nem tartozik az itt elvégzendő filológiai feladatok közé...) Hatvány megjegyzése: „de a felolvasáson ott leszek” talán arra az Abbázia kávéházbeli alkalomra utal, amelyről emlék-monológjában az unoka Vázsonyi Vilmos is beszél.3 Megjegyzendő végül, hogy Hatvány nem váltotta be a levélben jelzett tervét, s nem közölt részleteket a Haladás hasábjain a szövegből.

Az Egyszer volt... bizonyos passzusai nehezen feloldható problémák elé állítják majd a korszak kutatóit. Nem csupán az 1931-es kötet és az itt olvasható szöveg között találnak ugyanis egymástól eltérő történetváltozatokat, de a 1944. március 19-i német megszállás napját és az azt követő eseményeket illetően Vázsonyiné elbeszélését módjukban áll majd összevetni az unoka Vázsonyi Vilmos fönt említett kötetében olvasható emlékezéssel. A párhuzamos elbeszélések - hiába származnak az eseményeket jórészt együtt megélt két embertől - néhány ponton egymással összeegyeztethetetlennek tűnnek, s hogy a helyzet még zavarosabb legyen, harmadik történetváltozatként ott állnak a már szintén nem élő történész, L. Nagy Zsuzsa monográfiájának4 ide vonatkozó részei. A jelzett oldalakon a kiváló történész az unoka, Vázsonyi Vilmos 1977-es szóbeli közléseire is alapozva állítja, hogy „Vázsonyi Jánosnak sikerült elkerülnie a tavaszi letartóztatást,

3 Hadas-Zeke, 2012. 174. p.

4 L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1930-tól 1945-ig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó, 179-182. p.

9