Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

is. Az előjelek nem voltak valami biztatóak az ellenzék, ebben az egyesült polgári ellenzék és a szociáldemokrácia számára sem. A törvényhatóság választott tagjainak száma egyharmaddal csökkent, így sokaknak búcsút kellett venni a közvetlen városházi élettől. A jobboldali vezetők mint örökös tagok szerepeltek továbbra is, de számolni kellett azzal, hogy Gömbös hívei is részt követelnek maguknak az új törvényhatósági választások során. A NEP 108 jelöltet indított az összes testületi mandátum elnyerése érdekében, mely inkább demonstráció volt, mint politikai realitás. Gömbös jelentette ki a választások előtt, hogy „feladata meghódítani Budapestet, az ország szívét"; az új belügyminiszter, Kozma Miklós is békülékenyebb hangot ütött meg a főváros gazdálkodásával, a szanálással kapcsolatban is, mint hivatali elődje. Zsitvay pedig, amint a NEP városházi programját kifejtve hangoztatta: a válság még mindig tapasztalható következményei miatt „munkát-kenyeret kell juttatni minden dolgozó magyarnak !" Azonban, nehogy félreérthető legyen a jelszó, hozzátette: a munkásságot fel kell szabadítani a szak- 187

• Szendy Károly polgármester szervezeti terror alól. A párt városi célkitűzéseiként megle- (19.14—1944) hetősen általános dolgokat hangoztatott, mint az olcsó és gyors közlekedés megvalósítását, reformokat a vagyonkezelés terén, az állam és a főváros viszonyának rendezését, nagyszabású gyermekvédelmet, a főváros fürdőkultúrájának és idegenforgalmának fejlesztését, a közüzemek kisiparral szembeni versenyének megszüntetését. A békétlen városházi közéletre célozva kijelentette, hogy a „közgyűlés termének a béke és a munka házának kell lennie". Ugyanis nem sokkal előbb az ellenzék rendkívüli közgyűlés összehívását szorgalmazta a névjegyzékek összeállításánál tapasztalható szabálytalanságok miatt, és csak a vezetők egymás közti egyezkedései után álltak el tervüktől.

4 Az egységes párti jelöltek gátlástalanul szálltak

1 szembe a városi életet addigirány ítókkal, nem kímélve sem a tábort otthagyó Ripkát, de a Wolff-pártiakat sem. Ripka panaszolta el a sajtónak, hogy „az új stílus úgy látszik vele szemben is érvényesül". Az MSZDP tagjai a fővárosi törvény módosítása során tett nyilatkozatukhoz híven elítélték az új törvény okozta korlátokat, a választási harc közben az ajánlási szelvények adásvételét, támadták az egyenlőtlen választókörzeti beosztást és a választási agitáció szabaddá tételét követelték. A kommunisták is hallatták hangjukat a választásokkal kapcsolatban, főként a párt befolyása alatt álló Egyesült Szakszervezeti Ellenzéken keresztül. A Szocialista Munkások Egységblokkja néven jelentkező szervezet, mint az 1930-as választások során is, a fővárosi községpolitika osztályharcos célkitűzéseit hangoztatta, és felhívta a figyelmét minden öntudatos budapesti munkásnak, hogy ezekért a követelésekért folytasson küzdelmet. A felhívás mind szélesebb körű önkormányzat és községi választójog mellett a botrányos visszaéléseket mutató ajánlási (boletta) rendszer azonnali megszüntetését követelte, azonkívül a nem választott bizottsági tagok kirekesztését a törvényhatóságból. Az egyik pártból másikba való átlépésnek megakadályozására a felhívás a választók azon jogának betartását hangoztatta, hogy a választók minden időben visszahívhatják az általuk megválasztott bizottsági tagokat.

5 A lefolytatott választások során a jobboldal néhány százaléknyi többséget szerzett, de a Gömbös-féle politika kevesebb választót tudott maga mögé sorakoztatni, mint Wolffék. Az országos választások eredményei nem ismétlődtek meg, amikor néhány százzal több szavazatot kapott a kormánypárt. A NEP fővárosi csoportja 29 mandátumot, Wolffék 36-ot szereztek a törvényhatóságban. A később Polgári Szabadságpárt nevet felvett egyesült polgári ellenzék 18-at, a szociáldemokraták 21-et, a Friedrich-csoport 4-et. A külön indult Ripka maga mellett az arisztokrata Apponyi Györggyel csak 2 mandátumot tudott szerezni, bár Budán az MSZDP is. mivel a megfelelő ajánlásokat nem tudta megszerezni, az ő támogatásukra hívta fel párthíveit. A választások jellemzője volt, hogy a jogosultaknak csak háromnegyed része vett részt a szavazásban, szemben az 1930-as választásokkal, amikor közel 93%-os volt a részvétel. A passzivitás oka minden valószínűség szerint a tömegek részéről a céltalanság felismerése volt, ugyanis a jobboldal többsége eleve biztosítva volt a törvényhatóságban. Hozzájárult a Gömbös-féle demagógia is, azonkívül az MSZDP-nek a törvényhatóságban lecsökkent szerepe, melyet Büchler úgy fogalmazott] meg, hogy „bent lenni és figyelni, kritikával nézni a túloldal minden tevékenységét"/Az erőtényezőt nem'jelentő párt, ha a tömegek érdekeit képviselte is, nem bírt már akkora vonzóerővel. Figyelembe kell venni azt a tényt is, bár ez számszerűen nem mutatható ki, hogy az öntudatos munkások sem'lelkesedtek a még apró eredményeket sem produkáló városházi munkáért. A közel 100 ezer ellenzéki szavazat, a'részvételtől tartózkodó 50 ezer jogosult azt