Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945
bírósághoz fordult, moly a főváros fellebbezésének helyt adott. Tulajdonképpen a baloldal szempontjából érdektelen ügyről volt szó, sőt Folkusházy személye állandóan ingerelte is a baloldalt, mégis a kormány rendelkezései ellen fordultak. Az új belügyminiszter engedményt tett a fővárosnak, fontosabb kérdésekben viszont kevésbé volt erre hajlandó. 118 A következőkben is állandóan voltak olyan témák, melyekben véleménykülönbség vagy ellentét volt a főváros és a kormány között. Az esetek nagy részében a fővárosi törvényhatóság törvényes jogait gyakorolta, véleményét közölte a kormánnyal, védelmezte a fővárosi polgárságot a fokozott adózás következményeitől, vagy interveniált a főváros jogosnak vélt kormánytartozásai miatt, mint a betegápolási díjak esetében. A jogos, de sok esetben partikuláris érdekvédelem a kormány neheztelését váltotta ki a főváros ellen. Egymást érték a belügyminiszter megjegyzései, kritikái a főváros gazdálkodásával, intézkedésével szemben. Nom engedélyezte a fővárosnak újabb beruházási kölcsön felvételét, melyet az útjavításokra akp.rt felvenni. Legjellemzőbb példája ennek a hús és húsféleségek fővárosi fogyasztási adójának eltörléséről szóló közgyűlési határozat elutasítása volt. Ezek mellett állandóan voltak olyan témák, melyek miatt összeütközésbe került a kormány és a főváros. A belügyminiszter egyik, a sajtónak adott nyilatkozatában elmondotta, hogy leiratot intézett a fővároshoz, melyben a kórházak állapotának felülvizsgálását, a vásárpénztár ügyeinek megvizsgálását kérte. 119 Az adminisztráció nehézkessége azonban inkább csak ürügy volt; voltaképpen a kormányt az zavarta, hogy a keresztény párti tömb, a másik oldalról a megcsappant létszámú polgári ellenzék és a szociáldemokraták is saját útjukat szerették volna járni a várospolitikában. A kormány vagy egyes miniszterek által sugallt avagy szorgalmazott különböző üzelmek élezték az ellentéteket. Már 1927 folyamán, nyilvánvalóan a kormány sugallatára a főváros kormánypárti vezetői, Ripka és Bódy Tivadar volt polgármester irányításával tervezetet készítettek a fővárosi közigazgatás megreformálására. A tervezet a kormány intencióinak megfelelően a választott tagok számának csökkentését, a nem választottak számának növelését rögzítette. Felvetette a közgyűlés tehermentesítésének lehetőségét egy kisebb számú testülettel. Meg kívánta szüntetni a tisztviselők hatévenkénti választási rendszerét, csak a polgármester és az alpolgármesterek választását hagyta volna meg, a tanácsnokok megbízatását már meghatározatlan időre akarta átváltoztatni. Ez részben nehézkes is volt, azonkívül kellemetlen is a kormány számára, mert oppozíciótól mindig tartani kellett, azonkívül a közgyűlés a teljes nyilvánosságot jelentette. Bethlen a felsőház létrehozását tárgyaló képviselőházi vita során hangoztatta, hogy Budapest (a főváros törvényhatósága is) az ország közhangulatának és közakaratának a kifejezője, mely veszélyeket rejt magában és ez ellen kell a felsőházat létrehozni. A fővárosi közgyűlés átformálása ugyanennek az igénynek másik megoldását jelentette. A tisztviselők mentesítését a hatévenkénti választástól is azzal a célzattal vették be a tervezetbe, hogy a pártok befolyása alól kivonják a tisztviselői kart, egyúttal közelebb hozzák a kormányérdekekhez. A baloldal befolyása minimális volt erre a rétegre, de a keresztény pártiaké annál jelentősebb. A fővárosi pártok már kezdetben, midőn még csak a kormány szándékai voltak ismertek, megkezdték a támadást a fővárosi törvénytervezet ellen. Bár még a közigazgatási reform volt napirenden, de alapelveit a kormány nyilvánvalóan a fővárosra is alkalmazni kívánta, és ez felizgatta a városházi kedélyeket. Jellemző módon egymásra találtak a wolffisták és a polgári-szociáldemokrata ellenzék tagjai; főleg a jobboldali ellenzéki Friedrich-csoport támadta a kormány elképzeléseit. Sőt még az olyan városatya, mint az akkor éppen kormánypárti Szilágyi Lajos is az önkormányzat védelmében ágált. Ez persze nem gátolta abban, hogy magánlevélben figyelmeztesse Bethlent az erős tömböt képező szociáldemokraták városházi tevékenységére, hangoztatva, hogy emiatt a Wolff-pártot nem szabad tovább gyengíteni. A kormány városházi pártjának (a középrétegek miatt) liberálisnak kell lennie — írta, és sürgette Ripka leváltását is, aki ugyan ezt a réteget képviselte, de a kormánypárton belül hangadó katonatiszti —középföldbirtokos— megyei főtisztviselői réteg szemében szálka volt. Az ellenzék a legkülönbözőbb alkalmakat felhasználva támadta a tervezetet, elsősorban azért, hogy az érdeklődés terében tartsa. A főváros 1929. évi költségvetése tárgyalásakor Büchler kijelentette: nem tudja, van-e értelme a költségvetés megtárgyalásának, amikor a kormány és a szakemberek döntik el, mi lesz. Még inkább ez lesz a helyzet, ha az új fővárosi törvény megszületik — mondotta. 120 A parlamentben pedig, amikor az 1925-ben megválasztott törvényhatóság mandátumainak meghosszabbítását tárgyalták, az ellenzék nem arról, hanem a főváros viszonyairól, az új, még be sem terjesztett elképzelésekről vitatkozott. A kormány városházi pártjának elnöke, Kozma Jenő az adminisztráció túltengése ellen és a szakszerűség fokozása érdekében sürgette az új törvényt. Megemlítette, hogy a fővárosnak 132 bizottsága és albizottsága van, azonkívül egy számla kifizetéséhez 22 aláírás szükséges. Az ellenzéki Kun Béla az autonómia megvédésére szólította fel képviselőtársait, és hangoztatta: „a főváros a nemzet büszkesége, de