Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
A POLGÁRI ÉS A SZOCIALISTA FORRADALOM BUDAPESTEN 1918—1919
59. Landler Jenő szemlót tart a csepeli munkászászlóaljnál csoport. Ez a pozitív döntés a megvalósítás során sokat veszített értékéből, elsősorban azáltal, hogy olyan régi főtiszteket osztottak be a csoporthoz, akik közel álltak az ellenforradalmi szervezkedésekhez, sőt később aktívan részt is vettek azokban. 7 Már korábban említettük, hogy Haubrichnak és Böhmnek a hivatalos rendelkezésekkel szemben álló elképzeléseik voltak a munkásezredek felhasználásával kapcsolatban. Míg a Forradalmi Kormányzótanács a Vörös Hadsereg tartalékának, Haubrich karhatalmi alakulatnak tekintette az ezredeket. Igaz, hogy így részben veszteség érte a Vörös Hadsereget, de tény, hogy a belső ellenforradalommal szemben biztos bázis épült fel az ezredek révén. Helytelen lenne, ha a dolognak ezt az utóbbi oldalát a szociáldemokraták hibájának tekintenénk, mint ahogy történeti irodalmunkban ezzel elég gyakran találkozunk. Nem menthető és nem magyarázható viszont semmilyen forradalmi érdekkel az, hogy Haubrich, a budapesti fegyveres erők parancsnoka a proletárparancsnokok kinevezésére vonatkozó forradalmi kormányzótanácsi rendelkezést figyelmen kívül hagyta. A munkásezredek vezetésében túlsúlyba kerültek a reakciós szemléletű tisztek és törzstisztek. Romboló tevékenységük néhány munkásezred forradalmi szilárdságát kétségtelenül alá is ásta. A munkásezredek távoltartása Vörös Hadseregtől, s az ezredek élére ellenforradalmi szemléletű tisztek állítása, a proletár parancsnokképzés elhanyagolása, azaz a Haubrich—Böhm-féle taktikai vonal az egyéni terveiket szolgáló célok felé mutatnak. Haubrichnak ez a politikája vezetett oda, hogy az utolsó pillantban, amikor a Vörös Hadsereg s vele a hadsereg keretében szervezett munkásezredek vonalát július végén a román csapatok áttörték, a kommunisták már nem tudták augusztus 1-én a budapesti munkásokat hadba szólítani. A szervezés folyamatosan felgyorsuló ütemében újabb lökést a proletariátus állama ellen április 16-án megindult román támadás adott. Érthető, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásától az intervenció megindulásáig eltelt néhány hét nem volt elégséges a katonai felkészülésre. A román intervenciós hadsereg gyors előrenyomulása ezt igen hamar be is bizonyította. A megoldás - mint egyetlen lehetséges út — kézenfekvő volt, hogy a tanácsállam vezetői, elsősorban a kommunista vezetők, a munkásosztályhoz, legfőbbképpen Budapest munkásaihoz fordultak!
