Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
A POLGÁRI ÉS A SZOCIALISTA FORRADALOM BUDAPESTEN 1918—1919
A fővárosi munkásság helyzete, követeléseik teljesítése, a munka intenzitásának növelése is az anyaggazdálkodáson keresztül szorították rá a kisiparosságot a munkáslakosság jobb ellátására. A termelés átszervezésére, az ipar teljesítőképességének fokozására irányuló törekvések együtt jártak a munkásosztály számos sérelmének felszámolásával, a jogos követelések teljesítésével. A Tanácsköztársaság fontos feladatának tekintette, hogy azonnal és közvetlenül segítsen a munkásosztály helyzetén. Ennek érdekében bevezették a nyolcórás munkaidőt, jelentősen felemelték a béreket — a legalacsonyabb kategóriákban 100—150 százalékkal. Csökkentették a bérfeszültséget az egyes munkáskategóriák, valamint a munkások és tisztviselők között. Megszüntették az akkordbéreket, a munkanélküliek nagy összegű segélyt kaptak. A nyilvánvalóan helyes indítású intézkedések nem a kívánt hatást érték el. Az a tény, hogy az akkordbért eltörölték és órabért vezettek be, az egyéni teljesítményt nem értékelték, alapját adta a munkafegyelem lazulásának, a munkatermelékenység csökkenésének. Ezt még fokozta az is, hogy a tanulatlan munkások 100—150 százalékos béremelkedésével szemben a szakmunkások bére alig emelkedett. Érthető, hogy később több üzemben és gyárban visszatértek a darabbérre. A termelés csökkenése, a munka termelékenységének a korábbinál alacsonyabb szintje nem volt jellemző minden üzemre, mégis a tanácshatalom e veszélyt felismerve, nagyméretű agitációt indított a munka intenzitásának növelésére. Kun Béla egyik ausztriai cikkében, visszaemlékezve a Tanácsköztársaságra, megfogalmazta ennek a folyamatnak a történetét: „Magyarországon mindjárt a diktatúra első hónapjaiban láttuk a példáit annak, hogy alulról, az üzemekből, maguknak a munkásoknak a köréből indult ki a törekvés a munkafegvelem és a munkaintenzitás növelésére. Emlékezzünk a budapesti vasesztergályosok példájára, akik minden úgynevezett felülről jövő iniciatíva nélkül kimondták, hogy a munkafegyelem objektív biztosítékainak megteremtése céljából, a proletariátus heréinek megszabályozása végett az akkordrendszert újból bevezetik a gyárakban. Tették ezt azok a munkások, akik a burzsoá forradalom idején a legféktelenebbül harcoltak az időbérért. A csepeli gyár hengerüzemének példájára hivatkozunk, ahol a munkaintenzitás a diktatúra harmadik hónapjában 100 százalékkal növekedett. Bizonyára voltak elrettentő példái is a munkafegyelem és a munkaintenzitás hanyatlásának. De a diktatúra vége felé már mindenütt — még a bányaiparban is — mutatkoznak a jelei annak, hogy az új munkafegyelem feltételei nemsokára meglesznek." A Tanácsköztársaság — 133 napja alatt — gazdasági téren is átfogó programmal jelentkezett. A társadalmasítás túlméretezése, az apróbb üzemek államosítása megnehezítette az amúgy is leromlott gazdaságnak a tervszerű, mindenre kiterjedő irányítását. A tüzelő- és nyersanyagok hiánya fokozta a termelési gondokat. A hibás intézkedések is bomlasztották a munkafegyelmet. A szocialista haza védelme egyes gyárakban a munkásság felét a frontokra szólította. Az objektív nehézségekkel és negatív vonásokkal együtt is a szocialista gazdaság kiépítésének történelmi jelentőségű kísérlete zajlott le a Tanácsköztársaság 133 napja alatt a fővárosban és környékén. A budapesti iparágak koncentrálása, a termelőkapacitás jobb kihasználása olyan példákat teremtett, amelyeknek tanulságait 1949 után, igaz más körülmények között, de a főváros iparában, közműveiben hasznosítani lehetett. 5. A FŐVÁROS KÖRNYÉKE A PROLETÁRDIKTATÚRA ELSŐ HETEIBEN A fővárosi városvezetés és várospolitika 1918 novemberének első napjaitól más utakon járt, mint a környék várospolitikája. A peremterületeken — többségben - a munkás- és katonatanácsok 1918 novembere és 1919 januárja között a közigazgatásban is vezető szerephez jutottak. Mint élő és működő szervek jutottak el a Tanácsköztársaság kikiáltásáig, s bizonyos fokú szerény gyakorlat birtokában vették át a helyi hatalmat 1919. március 22—24-e között. Ezért az ő esetükben nem azonos a helyzet a fővárosival, nincs olyan éles különbség a választások előtti és utáni tevékenységük között. Mivel a fővárosban a kerületi tanácsok csak április l-e után jöhettek létre, s akkor a választás előkészítése volt a fő feladatuk, mindenre kiható tevékenységük április 17-e utánra maradt. A peremkerületek munkástanácsainak politikai lépéselőnye már a helyi hatalom átvételében is jelentkezett. A Csepeli A Fővárosi Népbiztosság a tényleges működését március 24-én kezdte meg. Ezzel szemben Munkasta- Csepelen a Tanácsköztársaság kikiáltását megelőzően — igaz csak néhány órával — március nacs 21-én reggel átvette a hatalmat a helyi munkástanács. Másnap, amikor Csepelről szikratávírón át repült a hír Moszkvába a Tanácsköztársaság kikiáltásáról, már a népi hatalom tényleges szervezése folyt a községben — és a fővárosból három szakember érkezett a csepeli tanács megerősítésére. A helyi tanács megalakításában a döntő szó a csepeli munkásoké volt, akik a gyári és községi munkástanácsok megalakításával, a korábban kizárt kommunisták visszavételével elöljártak ismét a Pest-környék forradalmi szellemű munkásai között is. A fővárosból kért közigazgatási szakértők mellé a gyári munkások soraiból községi biztosokat neveztek ki, 17
