Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Az MKP felhívása, hogy a nyílt várossá nyilvéinítást fegyverrel kell kiharcolni A Jiyilas városvezetés felkészül a hidak felrobbantásaira Készülődés a főváros kiürítésére A kitelepítési szándék eredménytelen sége A Magyar Kommunista Párt Budapest népéhez intézett felhívásában ezzel kapcsolatosan figyelmeztetett arra, hogy Rómát és Párizst nem a németek ,,jószándéka" tette nyílt várossá. „Rómában a nép nyomása, Párizsban a lakosság fegyveres harca kényszerítette erre a németeket." A nyílt várossá nyilvánítást fegyverrel kell kiharcolni. Erre azonban nem került sor, bár a németek ezt is számításba vették. A hadsereg-főparancsnokság november 23-án, arra az esetre, ha a lakosság körében zavargások lennének, elrendelte ,,a nagyvárosi csőcselék időben történő evakuálását vagy pedig erőszakos megrendszabályozását". Nyílt városról december 7-e után szó sem volt. Ettől kezdve a németek Budapestet erődítménynek tekintették, és elrendelték, hogy a védelmi harcnak házról házra kell folynia, tekintet nélkül a polgári lakosságra és a lakónegyedekre. A nyílt várossá nyilvánítás reménytelensége és a Margit-híd pesti szárnyának november 4-én történt felrobbantása Dorogi Farkas Ákos polgármestert és a főváros főtisztviselőit arra indították, hogy kérjék a kormányt: „vesse latba minden tekintélyét az illetékes német katonai parancsnokságnál, és szükség esetén a legfelsőbb német had vezetőségnél, hogy Budapest hídjait és közműveit kímélje meg a már eddig is erősen sújtott lakosság és utókor számára". Figyelmeztettek arra, hogy „ez az oktalan pusztítás, több mint egymillió ember életlehetőségeinek veszélyeztetése, egyrészt érzelmileg a bolsevista ellenség karjaiba kergetné a lakosságot, másrészt olyan általános és féktelen keserűséget váltana ki a németség ellen, amit — a háború folytatása érdekében is — feltétlenül elkerülendőnek tartunk". A közművekre vonatkozóan a németektől nem kaptak választ; a magyar iparügyi miniszter rendelkezett úgy november 6-án, hogy „abban az esetben, ha a polgári lakosság eltávolítása nem történnék meg, a lakosság ellátását szolgáló közüzemeket és egyéb hadiüzemeket nem szabad megbénítani". A hidakra vonatkozóan pedig maguk sem vártak kedvező választ, mert a polgármester ugyancsak november 6-án intézkedett arra az esetre, ha megszakad az összeköttetés Buda és Pest között, akkor a polgármesteri hatáskört Budán (a XII. kerületi elöljáróságon) Dorogi Farkas Ákos, Pesten Beliczay Imre tanácsnok gyakorolja, s rendelkezett arról is, hogy a tisztviselőket és alkalmazottakat is szét kell osztani lakóhelyük szerint. November közepén kímélet helyett, amelyet a főváros vezetői kértek „Magyarország mint a nagy német birodalom kitartó szövetségese" számára, szigorúan bizalmas válasz érkezett a németektől: „Ha a hadihelyzet szükségessé teszi, a hidakat fel fogják robbantani." Mohay főpolgármesteri kinevezésének a napján jelentek meg az utcákon a főváros „önkéntes" kiürítéséről szóló hirdetmények. A kiürítés előkészítését azonban már október végén, a szovjet csapatok közvetlenül Budapest ellen irányuló támadása előtt elkezdték, és amikor a Vörös Hadsereg november első napjaiban már a főváros előtt állt, s amikor a Margit-híd pesti szárnyának felrobbantása november 4-én a nyilasok körében a pánikot egyre inkább fokozta, igyekeztek a kiürítés végrehajtását meggyorsítani. Október 25-én a belügyminisztériumban még csak azt tervezték, hogy „aki teheti, már is hagyja el a székesfőváros területét. Ennek érdekében a szénellátás, valamint a gáz és a villannyal való ellátás nehézségeire kellene rámutatni, természetesen vigyázva arra, hogy pánik ne keletkezzék." Természetesen tudták, hogy az ilyen propaganda nemigen lesz eredményes, hiszen még a kényszerkiürítés esetén is mintegy 600 ezer ember visszamaradásával számoltak a fővárosban; a polgármester azt is közölte, hogy tapasztalata szerint a fővárosi tisztviselőknek és alkalmazottaknak legalább a fele még ellenséges megszállás esetén is Budapesten kíván maradni, megjegyezve, hogy ezeknek nagy része „baloldali beállítottságú ember". Vájna belügyminiszter ezek maradását helyeselte is, azt viszont megkívánta, hogy „a jobboldali gondolkozású tisztviselők, egyéb alkalmazottak hagyják el a helyüket, mert hiszen nem vitás, hogy itt milyen sors vár rájuk". Azt is látták viszont, hogy „a kiürítés lényegében szállító eszköz és terület kérdése. A szállító eszközök aligha fognak rendelkezésre állni, a felvevő területül kijelölhető országrészek pedig már ma is majdnem teljesen telítettek." „A főváros területéről önként távozé) lakosság" részére a tatai és az esztergomi járás területét jelölték ki (100 ezer személy elhelyezésére gondolva). A polgármester ennek a lakosságnak az elhelyezésével és gondozásával járó közigazgatási feladatok ellátására november 6-án a tatai járásban, november 10-én az esztergomi járásban „székesfővárosi közigazgatási törzs"-et állított fel, és ugyanakkor megtiltotta a fővárosi alkalmazottak vidékre való távozását, mert ez „zavart keltene s a közfeladatok ellátása nehézségekbe ütközne". Nem tudjuk, hogy pontosan hányan távoztak a kijelölt két járásba; számuk mindenesetre nem lehetett nagy, hiszen azok, akik jobboldali beállítottságuk miatt vagy a propaganda hatására menekültek el a városból, valamint a minisztériumok kitelepítésre kötelezett alkalmazottai a nyugati határ közelébe igyekeztek. Számosan voltak azonban olyanok, akik a hivatali kitelepítési parancsot megtagadták és a fenyegetések ellenére is itt maradtak. A nyilasok a lakosság ellenállását a kitelepítéssel szemben az ellenséges hírverésnek tulajdonították, amely — mint a Függetlenség c. újság-