Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Az első deportálások A főváirosi deportálások ügye ismét napirenden A budapesti zsidóság tömeges deportálása elmarad kásszázadókban a zsidókat (hadiüzemi munkásokat, mérnököket és egyéb szakembereket) hadifogolyszerűen kellett kezelni, s továbbra is sárga csillag helyett sárga karszalagot viseltek. A megmenekülésnek ezt a módját kívánta választani a Magyarországi Zsidók Szövetsége is, amikor június 7-én memorandumot intézett a miniszterelnökhöz ,,a magyarországi zsidóság munkaszolgálatra igénybe nem vett és eddig ki nem telepített tagjainak az ország javára irányuló közérdekű hasznos munkához kívánatos felhasználása ügyében". A 18 — 48 éves férfiak már munkaszolgálaton voltak (az 1924- és 1925-ös évfolyamokat 1944-ben hívták be); ezért azt javasolták, hogy a még igénybe nem vetteket (férfiakat és nőket egyaránt) 15 éves kortól 65 éves korig (becslések szerint mintegy 125 ezer zsidót) alkalmazzák fizikai munkára (óvóhelyépítésre, a légitámadásokkal kapcsolatos munkára, útépítésre, a Duna—Tisza csatorna építésére, mezőgazdasági és egészségügyi kisegítő munkára, tűzifa termelésére). Endre László, akinek a kitelepítés volt a célja, természetesen nem intézkedett ebben az ügyben, és csak hetek múlva, augusztus 3-án került sor arra, hogy romeltakarításra a fővárosban és környékén 2000 zsidé) munkást alkalmaztak (ez azonban nem volt azonos a honvédelmi munkaszolgálattal). Szeptember 7-én közölték ugyan, hogy a honvédelmi törvény alapján — 14 — 70 éves korig — az ország területén végzendő honvédelmi munkára vesznek igénybe minden alkalmas zsidót (a mentesítetteket és a kivételezetteket is), de ez is csak terv maradt, jóllehet nagy volt a munkaerőhiány, és a fővárosi zsidók tízezrei hónapok óta munka és kereset nélkül éltek. Míg a zsidóság Magyarországon való munkába állítását nem valósították meg, addig július 7-e óta a németek nem szűntek meg követelni, hogy „a német hadigazdálkodáshoz szükséges zsidó munkaerőket" a magyar kormány bocsássa a német birodalmi kormány rendelkezésére, magyarán mondva: engedélyezze a deportálások folytatását, a budapesti zsidóság elszállítását. A tétlenségre kényszerült Eichmann türelmetlenségében önhatalmú akciót is végrehajtott: július 19-én a kistarcsai internálótábor 1200 zsidó foglyát rajtaütésszerűén Auschwitzba szállíttatta. A tábor zsidó foglyai túlnyomórészt a fővárosban összeszedettekből kerültek ki, azokból, akik a zsidórendeletek megszegéséért, vagy annak igen sok esetben egyáltalán nem bizonyított vádjával, véletlenszerű utcai razziák, nem ellenőrzött feljelentések után kerültek internálótáborba. Az internáltak deportálásának — a magyar belügyi hatóságok elnéző (vagy inkább egyetértő) jóváhagyásával — már „hagyományai" voltak. A március 19-e után a pesti pálvaudvarokon és környékükön összeszedett'(főképp a fővárosba menekülő vidéki) zsidókat, a sajtókamarából április elején kizárt zsidó és zsidó származású újságírókat, a külföldről Magyarországra menekült és a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal (KEOKH) hivatali helyiségéből, a fővámházból (ma Közgazdasági Egyetem) április 15-én elszállított, valamint az utcán összefogott zsidókat Csepelen a Weiss Manfréd-gyárnak és a Horthy-ligeten (Szigetszentmiklós határában) a Dunai Repülőgépgyárnak április elején lebombázott telepein létesített internálótáborokban helyezték el. Április 28-án mintegy 1200—1500 internáltat szállítottak el innen (ez volt az első magyarországi deportálás); július elején pedig a Pest környéki zskkók koncentrálási helyére, a budakalászi téglagyárba szállították a csepeli táborok internáltjait (17 500 külföldi, vidéki ós pesti zsidót, köztük azt a 3000 zsidót is, akiket július 3-án a csendőrök az Üllői úton és környékén fogtak el), és innen július 9-ig deportálták őket. Ha a tömeges deportálás közvetlen veszélye — úgy tűnt — júliusban nem is fenyegette a fővárosi zsidóságot, ha történtek is bizonyos engedmények, a zsidók helyzetét, sorsát illetően változás nem következett be: a „végrehajtó közegek" rosszindulata és ellenállása az enyhítésekkel szemben az ígéretek illuzórikusságának a gyanúját keltette fel. Ehhez még az is hozzájárult, hogy a németek követelésére a deportálások kérdése augusztus elején ismét napirendre került. A belügyminiszter ugyanis azt javasolta augusztus 2-án a minisztertanácson, hogy a VI., VII. és VIII. kerületben elhelyezett zsidók kiszállítását meg kell kezdeni; az augusztus 10-i minisztertanács pedig úgy határozott, hogy 50 — 60 ezer „galíciai" és 1867. január 1 óta „beszivárgott" zsidó kiküldését kellene felajánlain a németeknek (és a kiszállítást augusztus 28-án kellene megkezdeni), viszont a kivételezetteket, a kormányzói mentesítetteket, az 1941. augusztus l-ig kikeresztelkedetteket, a kivándorlásra tekintetbe jövőket, valamint a munkaszolgálatos zsidókat vissza kellene tartani („az ország munkaerő-szükségletének fedezése céljából"), a munkaszolgálatosok családtagjait pedig vidéki gettókban elhelyezni. Horthy azonban — nyilvánvalóan a nyugati invázié) és a Vörös Hadsereg katonai sikereinek a hatása alatt — nem volt hajlandó engedélyezni a deportálások folytatását, sőt a németek várható erőszakos fellépésének ellensúlyozására a fővárosban csendőri és katonai erőket vont össze. A román fegyverszünet (augusztus 23.) után pedig a külügyminisztérium azt is közölte, hogy a „zsidókérdés kezelését és végrehajtását a jövőben kizárólag a magyar kormány és saját szervei látják el"; és a németeket értesítették, hogy augusztus 28-án megkezdik ugyan „a budapesti zsidók koncentrálását öt nagy táborba, amelyek a város területén kívül létesítendők; anélkül, hogy e táborokból az elszállítás birodalmi területre tervbe lenne véve". A németek elfogadták ezt, és Himmler SS birodalmi vezető már augusztus 25-én szigorúan megtiltotta az