Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

képp foglalkozott a kérdéssel: „Nagy-Budapest problémáját ismét felvetették az utóbbi időben. Ez megint olyan kérdés, amelyet nyilvánvalóan csak nyugodtabb időkben lehet véglegesen megolelani, de áll erre is az, ami a közigazgatásra általában mondható: vannak bizonyos intézkedések, amelyeket már ma meg lehet tenni a tekintetben, hogy a székesfővárosnak és a környező településeknek bizonyos közös problémái harmóniában oldassanak meg. Erre kitűnő példa a közmunkatanács hatáskörének kiterjesztése, és ezen az analógián el lehetne indulni továbbra is, annál is inkább, mert az általános közigazgatási reformon belül nyilvánvaló, hogy szükséges a székesfőváros igazgatási reformja is. Ezt is úgy kell megoldani, hogy beleférjen ISI agy-Budapest gondolata is."

8 A polgármester tanulmánya ennél tovább ment egy lépéssel, ele a megvalósítást az is a háború utáni időben akarta elérni, addig előkészítő tevékenységet kívánt, részben azonnali intézkedéseket, melyek Nagy-Budapest létesítését elősegítik. Ilyen intézkedés volt az a kormányrendelet, mely a főváros polgármesterére bízta a környék közellátási ügyeinek irányítását is, az alispán hatáskörében. A rendelet áttörte a kényszerítő körülmények hatására a mindenható vármegye hatáskörét, 24 környékbeli település, 6 város és 18 község akkor legfontosabb teendőinek átszervezésével. Fokozatosan egységesítették a főváros és a környék jegyrendszerét; a főváros áruelosztási rendszere végezte a szűkös, de még rendelkezésre álló élelmiszerek szétosztását a környék településein is. Ez annál inkább szükségszerű volt, mert a környék lakosai közül sok tízezren úgyis a fővárosban étkeztek és vásároltak, a kormányrendelet csupán a kialakult gyakorlatot törvényesítette. A környék közigazgatásában teljesen a szélsőjobbokkal politikája érvényesült. A helyi vezetők A környék és az alispán az országos rendelkezéseket is túllicitálták. A két legnagyobb településen, Újpesti n kozvjnz<j(üa és Erzsébeten éveken keresztül meg nem választott helyettesek irányították a közigazgatást, " ugyanis az újpesti Pohlt Kassa, az erzsébeti Mályayt pedig Marosvásárhely vezetésével bízta meg a kormány, hasonlóan, mint Kolozsvár esetében, ahol Keledy Tibor fővárosi tanácsnok, a későbbi német megszállás utáni főpolgármester lett a polgármester. Az említett törvény a közigazgatás vezetőinek kinevezéséről még nagyobb lehetőséget adott a vezetők folytonos cserélgetésére, a megye befolyásának mind erősebb érvényesítésére. 1942 januárjában Budafokon a nyugdíjba vonult Mericzay utódául Jegg Gézát megválasztották polgármesternek, de 1943 elején már a belügyminiszter nevezte ki Újpesten az addigi helyettes Hess Pált, Erzsébeten pedig a volt érsekújvári polgármestert, Rézler Gábort a közigazgatás vezetőjévé. A környékbeli települések közül a hirtelen megkétszereződött lakosságú Csepel közigazgatási kérdései kerültek előtérbe. 1940 végén újra felvetődött: mi legyen a község további sorsa. Három lehetőség között oszlott meg a lakosság véleménye: maradjon nagyközség, legyen megyei város, vagy Budapesthez csatlakozzon-e? Az SZDP a főváros IX. kerületéhez való csatolás mellett volt, de bölcsebbnek tartotta az akkori helyzet fenntartását, és a helyi frakció is ezt az álláspontot képviselte; a közigazgatási helyzet nem is változott a háború idején.

9 A többi településnél, ahol már eddig is állandóak voltak a véleményeltérések a közigazgatás, a település további sorsát illetően, a rendkívüli viszonyokra való tekintettel a háború utáni időre hagyták a kérdések eldöntését. A főváros vezetése 1942 folyamán foglalkozott a város közlekedésének háború utáni fejlesztési kérdéseivel, ezen belül is a gyorsvasúti rendszer kiépítésével, már Nagy-Budapest létrejöttét feltételezve, illetve segítve ennek megoldását. A városházi életet az jellemezte, hogy kormány a legfontosabb kérdések eldöntését fenntartotta magának. A közellátás ügyeinek centralizálása szintén lehetőséget adott a kormánynak álláspontja érvényesítésére. A fővárosnál exponense a főpolgármester volt, akit az év elején a felsőház tagjának is kineveztek. Homonnay megelégedett azzal, hogy a szélsőjobboldalt és az SZDP-t kordában tartsa. A szociáldemokraták, főként Peyer többször is elnöki figyelmeztetésben, esetleg megrovásban részesült, de ebben ki is merült a fegyelmezés. A Zsitvay-csoport megfogyatkozott, a régi városi vezetők fokozatosan kimaradtak. Bárczy 1943 nyarán, Kozma Jenő ugyanez év őszén hunyt el, Ripka pedig 1944 elején. Harrer lemondott. így a kormányhoz lojális csoport tulajdonképp Usettyre és Zsitvayra szűkült. A liberális ellenzék várospolitikai kérdésekben hasonló álláspontot foglalt el, különbség köztük csak az általános politika megítélésében volt. Rassay jelentette ki, midőn Homonnaynak gratulált: ,,A főpolgármester politikai irányvonalával szembenállunk, ugyanakkor elismerjük hogy a főpolgármester ezt a politikai irányzatot nobilitással, törvénytisztelettel és emberséges érzéssel képviseli. Az ügyek vitelénél támogatjuk őt!" Az SZDP — a kialakult módon — apróbb kérdésekben kísérelte meg 'álláspontját érvényesíteni, ami még abban az izolált helyzetben is sikerrel járt némelykor. Követelte többek között, hogy a jövedelemadó alóli mentesség alsó értékhatárát emeljék fel, ugyanis az élet drágulásával a kisembereknek ez nagyobb terhet jelentett. Az áremelkedések kiegyenlítésére követelték, hogy a kormány hatálytalanítsa a bérrögzítő rendeletet, mert a munkaadók erre hivatkozva utasítanak vissza minden béremelési igényt.