Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

viszonylag kicsi volt körükben, de nem lebecsülendő a jobboldali és nyilas sajtót olvasók rétege. A tanulatlan munkások egészen más képet mutattak. Több mint 40 százalékuk egyáltalán nem olvasott újságot (nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy még a legolcsóbb lapok is nagy anyagi terhet jelentettek a súlyos életviszonyok között élő alsó munkásréteg számára), s aki olvasott, az is elsősorban a közvetlenül nem politizáló lapokat, elsősorban a Friss Újságot vásárolta. Baloldali újság csak egytizedükhöz, liberális szellemű újság közel 20 százalékukhoz jutott el; érdekes, hogy a konzervatív és jobboldali lapokat is kisebb mértékben olvasták, mint a szakképzett munkások. Táblázatunkban külön feltüntettük a Nagy-Budapesten született gyári munkásokat. Az ő adataik lényegesen kedvezőbb képet mutatnak, mint a vidéken születetteké: közel 30 százalékuk baloldali munkássajtót olvasott, s jé>val kevesebben voltak közülük a szélsőjobboldali sajtó befolyása alatt. A főváros régi munkástörzse hű maradt baloldali meggyőződéséhez. Könyvkiadás, A könyvkiadás szinte teljesen Budapestre összpontosult. Itt működtek a legnagyobb kiadókönyvnapok vállalatok, az Athenaeum, a Révai testvérek Rt., a Franklin, a Singer és Wolfner, a Légrády testvérek, később a Hungária könyvkiadóvállalat. Rajtuk kívül több mint száz kis- és középvállalat is foglalkozott könyvkiadással. Vidéken csak néhány kisebb magánkiadó működött, azok is többnyire a harmincas években alakultak. A könyvkiadást elsősorban az anyagi érdekek, valamint a politikai követelmények szabták meg. A kiadóvállalatok nagy tőkés vállalkozások voltak, ezért érdekük nem a kiadványok színvonalához, hanem eladhatóságához fűződött. így érthető, hogy a budapesti könyvpiacot a ponyvairodalom, valamint a külföldi és hazai bestseller uralta. A legnagyobb kiadóvállalatok, az Athenaeum, a Franklin, a Dante, a Hungária áldozott a színvonalas irodalomnak is. Jelentősebb közönsége a regényeknek volt; a legnevesebb prózaírókat a nagyvállalatok mintegy szerződtették, írásaik kiadási jogát megvásárolták, s noha a legkeresettebb írók — többnyire túlhajszolt munkával — így is nem kis jövedelemre tettek szert, éles küzdelem dúlt az írók irodalmi és anyagi érdekei, valamint a tőkés vállalatok érdekei között. Az írók nagy többsége, s különösen a magyar irodalom vezető műfajának, a költészetnek a képviselői súlyos nyomorban tengődtek. A gazdasági válság alatt helyzetük olyan súlyossá vált, hogy még a főváros vezetősége sem hunyhatott szemet előtte. A harmincas évek közepén a polgármester értekezletet hívott össze az írók anyagi helyzetének javítása ügyében. Némethy Károly tanácsnok felszólalásában többek között ezt mondta: „Hogy a magyar írók helyzete — kevés kivételtől eltekintve — kétségbeejtő, ma már köztudomású tény. De látjuk ezt számos kirívó esetből is. Hivatali működésemben nap-nap mellett kellett észlelnem a legszomorúbb példák százait, és meggyőződésem, hogy egy pontos adatfelvétel a legsötétebb képet nyújtaná."

17 A költők túlnyomó többsége saját költségén adta ki köteteit; ha száz —kétszáz példány elkelt, s vele az író vagy költő legalább kiadásait fedezni tudta, az már nagy sikernek számított. A gazdasági válság elmúltával, a harmincas években az olvasók köre némileg kiszélesült, s nőtt az igényes irodalom iránt vonzódók fővárosi tábora is. Közrejátszott ebben az eredetileg természetesen üzleti meggondolásokból elhatározott könyvnapok rendezése. Supka Géza a Könyvkiadók és Könyvterjesztők Országos Egyesületének már 1927-ben könyvhét rendezését ajánlotta.

18 A javaslat konkrét formát 1929-ben öltött, amikor először került sor a könyvnapok megrendezésére. A mozgalomba az állam és főváros vezetői is bekapcsolódtak: az ellenforradalmi rendszer érdekei a kultúrpolitika területén találkoztak a tőkés vállalkozók, sőt az írók egy részének törekvései vei. 1929-től kezdve a könyvnapokat minden évben megtartották, többkevesebb sikerrel. Noha a mozgalom országos keretek között szerveződött, tényleges eredményeket nagyobbrészt csak Budapesten ért el. 1933-ban 100, 1934-ben már 150 sátrat állítottak fel a kiadók és a kereskedők Budapesten.

19 A harmincas évek elejétől rendszeresen megjelent a könyvnapi könyvek listája is. Az üzleti szempont természetesen mindvégig dominált. „Bár úgy látszott, mintha az íré)k sátoros ünnepe érkezett volna el, mégis nem az irodalomé, hanem a könyvé, illetve az üzleté volt a parádé" — írta Kassák Lajos. „A tiszteletre méltó két-három, valóban irodalmi és korszerű mű mellett negyven-ötven olyan könyv jelent meg, amelyeket kimondottan a futó vásárlásra számító üzleti érdek választott ki közepes irodalmi termésből . . . Az egész nagyszerűnek induló kultúrakció nem egyéb üzleti formánál."

20 Mindezek a hiányok és korlátok kiegészültek politikai korlátozásokkal is. A baloldali szellemű művek kiadása sokszor nagy nehézségekbe ütközött, az érvényben levő utólagos — a második világháború alatt már előzetes — cenzúra súlyos gátakat emelt. A forradalmian ellenzéki művekre nem akadt komolyabb kiadó. A baloldali — természetesen többnyire kisebb példányszámú művek kiadását a Népszava könyvkiadó vagy kicsiny, alkalomszerűen alakult vállalkozások, nyomdák biztosították. Mindenesetre mindig akadtak Budapesten olyan személyek vagy nyomdák, amelyek akár közvetlen mozgalmi irányításra vagy pusztán rokonszenvből vállalták a baloldali, sőt nemegyszer a kommunista szellemű művek kiadását is.