Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

a festők és a szobrászok között 13, a színészek között több mint 16 százalékot. Sajnos az irodalom területéről ilyen származási adatokkal nem rendelkezünk, de talán nem tévedünk, ha megállapítjuk, hogy a szegény plebejus származásúak aránya itt számottevő lehetett, különösen — ahogy a korszak irodalomtörténetéből ismerjük — a valóban jelentős írók és költők között, Némileg magasabb volt az átlagosnál a paraszti származásúak aránya a tanítók körében is. Az értelmiség nagyobbik része kispolgári szinten élt. Persze ez csak a stabil állással rendelkezőkre vonatkozik; ismeretes, hogy korszakunkban mily nagy volt s még a legkedvezőbb időszakban is fennmaradt a „szellemi proletárok" tábora. Az állami, városi tisztviselők értelmiségi része, az álláshoz jutott pedagógusok hosszabb szolgálat után a magasabb kispolgári, sőt a középpolgári szintet is elérték. A legvégletesebb helyzetek a szabad értelmiségi pályákon alakultak ki. Volt az „önálló" szakértelmiségnek — orvosoknak, építészeknek, magánmérnököknek — olyan része, amely egyenesen nagypolgári szintre emelkedett; de széles volt azoknak a tábora is, akik mindvégig teljes létbizonytalanságban tengődtek. Ezeket a végleteket tükrözték például lakásviszonyaik: az ún. szabad foglalkozású értelmiségiek mintegy 40 százaléka egy-kétszobás lakásban lakott, de közöttük találhattuk aránylag a legtöbb nagylakásost is; háromszobás lakásban 28 százalékuk, négyszobásban 20 százalékuk lakott. Az értelmiség lakóhely szerinti megoszlása ugyancsak belső megosztottságának felelt meg. Területi elhelyezkedésükről nagyjából a különböző tisztviselőrétegek már ismertetett lakóhelyi megoszlása ad elsősorban képet. A „szabad" értelmiségi pályákon dolgozók lakóhelyi megoszlása csak kiegészíti ezt: ezek többsége Pesten élt, legnagyobb részük az V. kerületben (23 százalékuk), a VI. kerületben (14 százalékuk), a II., a VII., a VIII. kerületben (mintegy 10 — 10 százalékuk). A szegény munkásnegyedekben viszont szinte teljesen hiányoztak. Az értelmiség a két háború között számszerűen jelentősen növekedett. Ennek hátterére — a lassú, de mégis előrehaladó modernizációd folyamatra utalva — már rámutattunk. Átalakulóban volt belső szakmai összetétele is: a jogász- és a humán értelmiség nagy és Magyarországon hagyományos túlsúlya csökkenő tendenciát mutatott, a műszaki és általában a gazdasági értelmiség száma és szerepe növekedett; az új diplomások nagyobb és mindinkább növekvő része az utóbbiakból került ki. Ezt a folyamatot azonban erősen gátolták az ellenforradalmi rendszerben újra megerősödött régi beidegzettségek, a dzsentriszellem újabb térhódítása, az igen nehézkesen modernizálódó magyar iskolarendszer; gyorsabb változást az értelmiség hagyományos összetételében csak az 1930-as évek második felétől tapasztalhatunk. Ezek a változások viszont akkor már erősen a fasiszta törekvésekhez kapcsolódtak. A budapesti értelmiség belső társadalmi összetételének változásai nagymértékben éppen az utóbbi, szélsőjobboldali politikai erők térhódításával függtek össze. A kicserélődés már 1919 után azonnal megindult; kifejezésre jutott ez a demokratikus-liberális elemek — és elsősorban természetesen a zsidó származásúak — szinte teljes eltiltásában a közszolgálati pályáktól, s jórészt a pedagógus pályáktól is. A változásokat elősegítette az értelmiségi elit nem lebecsülendő részének átmeneti vagy végleges emigrációja, kivándorlása is. Az egyetemeken bevezetett numerus clausus szintén ebbe az irányba hatott. A harmincas években megerősödtek a hatalom szisztematikus törekvései az értelmiség átalakítására a dzsentroid kispolgári-középosztályi elemek javára. Az értelmiség új mozgalmai — nemcsak a népi mozgalom, de a visszaszorított munkásmozgalom is — viszont a paraszti és munkásértelmiség erősítését, szélesítését tűzték zászlójukra, nem eredménytelenül. A zsidó polgári értelmiség a harmicas években és főleg az évtized végén erőteljesen visszaszorult, s újabb emigrációs hullám ritkította sorait. Ez az értelmiségi kivándorlás az értelmiségi elitet — sőt: az egész ország szellemi kapacitását — igen érzékenyen érintette. A középréte- A kispolgári és értelmiségi középrétegek különböző csoportjainak jellemzésekor már több vo(jek politikai natkozásban érintettük nemcsak gazdasági-társadalmi helyzetüket, hanem életmódjukat és tárarcuiata sac

i

a

]

m

i gondolkodásuk sajátosságait is. Kiegészítésképpen az utóbbi problémát még rövieien néhány újabb, eddig nem említett szemponttal is bővítjük. Egy ilyen belsőleg széttagolt, a társadalmi „középmezőny" legkülönbözőbb helyein megtalálható nagy réteget a társadalmi tudat, a politikai gondolkodás szempontjából is a nagyfokú változatosság jellemezte. E változatosságot nemcsak belső rétegek szerint, hanem időbelileg is megfigyelhetjük. Mint a kispolgárság általában, a budapesti is mélyen alá volt vetve bizonytalan helyzetének, a felette — s néha az alatta — álló társadalmi erők befolyásának s a történelmi helyzet változásainak is. A kapitalizmus nagy válságkorszaka ezt a réteget hallatlanul nagy erővel érintette. Ami a budapesti kispolgárság és a kispolgári értelmiség egészét illeti, politikai gondolkodásában a negatív tendenciák erősöcltek meg. Vonatkozik ez elsősorban az 1930-as évekre, amikor a válságból kivezető baloldali kiút lehetősége végképp visszaszorult, s a külső és belső körülmények a szélsőjobboldal nagy előretörését eredményezték.

37 A elemokratikus, sőt a liberális eszméket hordozó középrétegek mindjobban visszaszorultak. Aláhanyatlott a munkásmozgalom — régebben jelentős — befolyása is a kispolgárság egyes értelmiségi csoportjaira; az iparosság alsó