Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

viszonyítva, nálunk Budapesten is aránylag kevés tisztviselő dolgozott az iparban, s az iparitechnikai elmaradottság bizonyítékaként, a gyors növekedés ellenére is alacsony volt a műszaki tisztviselők aránya. Az 1920-as és az 1930-as évtized fordulóján ezer munkásra Budapesten is csak 87 ipari tisztviselő jutott, ugyanakkor például Németországban 143. Ez a tiszt viselőréteg igen heterogén arculatú csoportokból állt, mind származását, mind pedig szociális helyzetét tekintve. Igen magas volt a zsidó származású elem aránya: átlagosan 45 százalék; a kereskedelemben dolgozó tisztviselők körében ez az arány magasabb, az egyéb csoportokban alacsonyabb volt. Ennek felelt meg a réteg szociális származása is: a parasztságon és a proletariátuson kívül szinte minden társadalmi réteg hozzájárult összetételéhez, elsősorban a kereskedő- és iparoscsaládok, de a tisztviselő- és hivatalnokcsaládok is. Más társadalmi rétegekhez képest sok volt a tisztviselők között a régi budapesti és városi elem: majdnem a felük Budapesten született. Műveltségük természetesen jóval magasabb szintű volt, mint az eddig tárgyalt középrétegeké. A férfi magántisztviselők közül 16 százalék főiskolai vagy egyetemi diplomával rendelkezett, több mint 50 százalékuk érettségizett, ennél alacsonyabb, de a négy középiskolai szintet elérő iskolát egyharmaduk végzett, s csak egy százalékuk nem járt az eleminél magasabb iskolába. A nőtisztviselők iskolai végzettség szempontjából sokkal alacsonyabb szinten álltak. Főiskolát vagy egyetemet csak 9 százalékuk végzett, ugyancsak 9 százalékuk rendelkezett érettségivel; nagy részük— kereken 54 százalékuk — alsó fokú kereskedelmi iskolát végzett, a többiek 4 polgárit vagy a felső kereskedelmi iskola egy-két osztályát. Ez a kép teljesen egybevág a nők tisztviselői pályákon való elhelyezkedésének sajátosságaival: mint már említettük, nagy részük az irodai alkalmazottak legalsóbb kategóriájába tartozott. A magántisztviselők kereseti viszonyai ugyanezeket a megoszlásokat mutatták. A férfiak átlagfizetése az 1920-as és 1930-as évek fordulóján 300 pengő körül mozgott, a nőké 170—180 pengő körül. A fizetések szóródása igen erőteljes volt. 200 pengőt — ami akkor egy kis család számára a tűrhető kispolgári lét legalacsonyabb határát jelentette — vagy annál kevesebbet az összes tisztviselő 42 százaléka keresett, de a nők 71 százaléka; 200 — 300 pengőt az egész réteg egynegyede, de a nőknek csak 20 százaléka; 300—500 pengőt 21 százalékuk, de a nőknek már csak 5 — 6 százaléka. A 30-as évek második felében — a válság idején bekövetkezett mélypont után — a kereseti viszonyok némileg javultak a kis jövedelműek körében. A réteg túlnyomóan kispolgári jellegét támasztják alá a lakásstatisztika adatai is. Lakásviszonyaik hasonlóak voltak a kereskedőkéhez: 1941-ben egyszobás lakásban 31, kétszobásban 40, háromszobásban 19 százalékuk lakott. Érdemes megemlíteni, hogy szemben más középrétegekkel — elsősorban az iparosokkal —, az ellenforradalmi korszakban nem javultak, hanem inkább romlottak átlagos lakáskörülményeik, talán a zsidókat érintő megkülönböztető lépések s a zsidótörvények hatására. Területi megoszlásuk is arra mutat, hogy a magántisztviselők a tisztviselő-társadalom igen heterogén anyagi helyzetű, még heterogénabb eredetű rétegét alkották. Nagy részük — kereken 70 százalékuk — Pesten élt, csak 30 százalékuk Budán. A peremvidéken arányuk a lakosság körében a szűkebb budapesti felét sem érte el: mindössze 5,2 százalékot tett ki. Legtöbbjük a nagy pesti kerületekben, főleg az V., VI., VII. és a VILI. kerületben élt, ezen belül is közel 15 százalékuk az V. kerületben. Kevés magántisztviselő volt található ezzel szemben az I. kerületben (3 százalék), s természetesen a nagy munkáskerületekben. De a legtöbb helyen az átlagot megközelítő arányban laktak; területileg kevésbé koncentrálódtak, mint a kereskedők vagy akár az iparosok. Egyenletesebb képet mutatott a lakosság egészéhez viszonyított arányuk is az egyes kerületekben: az átlagos 10 százalékot kilenc kerületben lépték túl vagy közelítették meg. Leginkább „magántisztviselő" kerületnek az V. kerület számított, itt a kereső népesség több mint egyötödét adták; az I., a XI., a XII., a IV. és a VI. kerületben — tehát igen eltérő jellegű övezetekben — a lakosság 12—14 százalékát alkották. Ezek az adatok arra mutatnak, hogy — az anyagi-gazdasági helyzeten túl — a réteg erősen megoszlott társadalmi arculatát tekintve is; amint láttuk, ezt mutatták származási viszonyai is. A magántisztviselők a két háború között is eléggé dinamikusan gyarapodó társadalmi réteget alkottak. Főleg a gazdaságban, itt is elsősorban az iparban dolgozó tisztviselők száma növekedett. Módosult belső összetételük is: a harmincas években újabb kispolgári és dzsentroid elemek kerültek soraikba, az 1930-as évek végétől pedig jelentős csoportjai rohamosan ki-, pontosabban lecserélődtek. A zsidótörvények ezen a területen szigorú szankciókat tartalmaztak, itt volt azok végrehajtása a legellenőrizhetőbb, s itt érintette a zsidóságnak talán legkevésbé ellenállóképes elemeit. A zsidó származású kistisztviselők tetemes részét az 1930-as évek végén közvetlenül a munkanélküliség fenyegette. Egy részük átmenetileg munkássá vált. A gazdasági létbizonytalanság azonban csakhamar fizikai létbizonytalanságba ment át, s jelentős részüket az ún. „munkaszolgálat" „szívta fel". Amíg a magántisztviselők tábora, mint láttuk, társadalmilag eléggé nyitott volt a különböző Közalkalmatípusú — zsidó és „keresztény" kereskedő, iparos, „úri" tisztviselői — középrétegek felé, a zottak