Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

majdnem 80 százaléka is. Mindez némileg kifejezésre jutott egyéb vonatkozásokban is. A magyar anyanyelvű kereskedők aránya Budapesten valamelyest kisebb volt, mint a társadalom más rétegeiben (92 — 93 százalék), a német anyanyelvűeké lényegében akkora, mint az iparosok között (5,3 százalék); a 96 százalékban magyar honos kereskedők mellett 2 százalék lengyel honos volt található; a zsibárusok között a német anyanyelvűek aránya elérte a 10 százalékot.

31 A kereskedők születési hely szerinti megoszlása erősen hasonlított az iparosokéhoz, azzal a különbséggel, hogy az ország nagy központi alföldi területeiről származottak itt még kisebb, a dunántúliak, a nyugat-felvidékiek és a távolabbi, egykor Magyarországhoz tartozott kárpátaljai megyékből bevándoroltak viszont nagyobb arányban szerepeltek. Az utóbbiak — fentebb már jelzett okokból — erősen visszaszorulóban voltak. Figyelemre méltóak a kereskedők származási viszonyai is. Társadalmi eredet szempontjából ugyanis egyfelől heterogénebb, osztály-hovatartozás és a szülők életformáját tekintve viszont homogénabb réteg volt, mint az iparosnépesség. A proletár származású kereskedők aránya még kisebb volt, mintáz iparosság körében; az 1920-as — 1930-as évtizedfordulón csupán mintegy 5 — 6 százalékot ért el.

32 Paraszti származású alig volt közöttük; legfeljebb a növény- és állatkereskedelemben és a kofák között találhatunk paraszti eredetűeket, ott is eléggé alacsony számban. Az apa foglalkozását itt jóval kevesebben örökölték, mint az iparosok között; nagyobb volt viszont az „önmagától" kereskedővé válók számaránya. A réteget nagyobb vállalkozó hajlam, nagyobb mozgékonyság jellemezte, ennek minden pozitív és negatív vonásával együtt. Zömük természetesen kereskedő- és iparoscsaládból származott; az előbbiből 42, az utóbbiból 25 százalékuk. Valamivel több volt közöttük az értelmiségi származású is: a gyógyszerészek, könyv- és műkereskedők körében arányuk felülmúlta a 10 százalékot. Az iparosoknál már megfigyelt egyoldalúságot, hogy a nem zsidó tisztviselők, értelmiségiek családjai szinte egyáltalán nem vettek részt a réteg utánpótlásában, itt a kereskedők körében még végletesebb formában tapasztalhatjuk. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy ez a sajátos elzártság a harmincas évek végétől a kereskedők körében erősebben lazult fel, mint az iparosság között. De az állami vagy az államhoz szorosan kapcsolódó pályákon dolgozó apáktól szinte egyáltalán nem vezetett út a kereskedőosztály felé (1930-ban a budapesti kereskedők közül 0,2 százalék származott közlekedési tisztviselő, s mindössze 1 százalék közigazgatásban dolgozó apától) — s ez a helyzet valamennyire is lényegesen a 30 —40-es években sem változott. A kereskedők vagyoni helyzete megfelelt a réteg gazdasági-társadalmi heterogenitásának. A kereskedők Már utaltunk arra, hogy nagyobb részük nem tartott alkalmazottat, 15 százalékuk csak egy belső rétegzőalkalmazottat tartott. Háza, házrésze 10 százalékuknak volt, de ez a réteg természetesen a dese budapesti házvagyon jóval nagyobb részét birtokolta, mint az iparos háztulajdonosok. Végletesebb társadalmi helyzetüket tükrözik a lakásstatisztika adatai is. Amíg az iparosok 45 százaléka lakott egyszoba-konyhás vagy annál kisebb lakásban, a kereskedőknek csupán 37 százaléka.

33 Persze ez az adat is mutatja, hogy a kereskedők között milyen nagy réteget alkotott a szegény kispolgárság vagy akár a félproletariátushoz sorolható elem: még jobban kidomborodik ez, ha azt is megtudjuk, hogy a kereskedők e kis lakásai háromnegyed részükben nem voltak ellátva fürdőszobával. Kétszobás lakással a kereskedők ugyanakkora része rendelkezett, mint az iparosoké (34 százalék). Ennél nagyobb lakásban viszont majd kétszer annyi kereskedő lakott, mint iparos. A kereskedők különböző rétegei között életszínvonal és életforma szempontjából még sokkal nagyobb különbségek álltak fenn, mint az iparosok között. A zsibárusok 62, a kofák, házalók 50 százaléka egyszobás lakásban lakott, de a textilkereskedőknek csak 14 százaléka. Háztartási alkalmazottat a kereskedők 43 százaléka tartott, az iparosoknak csak 28 százaléka. De a vaskereskedők, textilesek 60 százalékának volt cselédje, a zsibárusok, kis szatócsok egynegyedének is alig. Az 1930-as évek második felében a kereskedők rétege — a már említett retrográd politikai erők és kormányintézkedések ellenére — belsőleg ugyan igen egyenetlenül, de gazdaságilag és életszínvonal szempontjából is gyarapodott. Furcsa és szinte groteszk ellentmondásként, a háborús konjunktúrát ki tudta használni a kereskedők zsidó származású többségének egy nem lebecsülendő része is: nem volt ritka az az eset, hogy életükben mindjobban fenyegetett rétegek is gazdagodtak; másfelől viszont az „úri középosztály" legsekélyesebb elemei, éppen azok, akik különösképpen hangsúlyozták „úri" mivoltukat, használták ki a legmozgékonyabban a zsidók visszaszorításából származó anyagi előnyöket. A viszonyok a legjobban a főváros azon valóban szolid zsidó vagy nem zsidó kereskedőrétegét bomlasztották, amely csökkenő részt alkotott a konjunktúra pillanatnyi lehetőségeit kihasználni igyekvők — vagy kényszerülők — tömegében. Vázoljuk fel végül néhány vonással a kereskedőréteg műveltségi-iskoláztatási viszonyait. Itt is nagy végletekkel találkozunk: vagyoni helyzet, életszínvonal és kulturális-műveltségi viszonyok talán ebben a társadalmi rétegben jelentkeztek a legellentmondásosabb formában. Itt válhatott el a legélesebben egymástól gazdagság és műveltség. A kereskedők belső rétegződése nagymértékben tükröződött e társadalmi réteg művelődési színvonalán. Ha nagy általá-