Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

városainak szegény, a proletariátussal nemcsak szoros kapcsolatban álló és együttélő, ele attól életszínvonalában és életviszonyaiban is szinte megkülönböztethetetlen iparosait), amelyeket csak fenntartásokkal sorolhatunk a klasszikus vagy nyugati értelemben vett kispolgársághoz. A zavart még fokozza, hogy a „kispolgár" fogalma túlságosan is elszakadt tényleges társadalmi feltételeitől, s azt egy kisszerűen konzervatív életforma lebecsülő jelzőjeként, gyakran a legkülönbözőbb társadalmi jelenségekre alkalmazzuk. A problémát itt csupán érinteni tudjuk; mindenesetre megjegyzendő, hogy a középrétegek felsőbb rétegét nem utolsósorban éppen azért igyekeztünk megkülönböztetni és külön tárgyalni, hogy ezt a szemléleti egyoldalúságot a lehetőséghez mérten elkerüljük. Mindezzel már jeleztük is a kispolgárság belső differenciáltságát. Az adatok azt mutatják, hogy Budapesten különösképpen széles volt a kispolgárságnak önálló termelőeszközökkel vagy létalappal már nem rendelkező, tisztviselő-alkalmazotti ós értelmiségi része. Külön is érdemes kiemelni, hogy — a kapitalista fejlettség magasabb színvonalának megfelelően — az iparral és kereskedelemmel foglalkozók körében Budapesten sokkal alacsonyabb volt az önállók aránya, mint vidéken, a tisztviselőké és a munkásoké viszont magasabb: 1930-ban az ipar keresői között a vidéken közel 27 százalék az önálló, a fővárosban csupán 15 (Budapest környékén 10) százalék; a tisztviselők aránya azonban a vidéki 6 százalékkal szemben több mint 11 százalékot tett ki, a munkásoké a vidéki 71-gyei szemben 74 százalékot. A kereskedelemben és a hiteléletben még élesebb a különbség a főváros és a vidék között, ami elsősorban a bankok — s így a tisztviselők — nagy budapesti tömörüléséből következett. Iparosok Az adatok azt a látszatot kelthetik, mintha az iparforgalmi népesség gazdaságilag erősebb része a vidéken jelentősebb lett volna, mint Budapesten. Ez természetesen nem igaz, noha kétségtelen, hogy a falvakban és a kisvárosokban a kispolgárság önálló részének társadalmi státusa magasabb volt, mint Budapesten. Mindenesetre hangsúlyozni kell, hogy a kispolgársághoz sorolt budapesti kisegzisztenciák túlnyomó része a kispolgárság alsó rétegében helyezkedett el. Itt hallatlanul nagy és éles társadalmi különbségek álltak fenn, amire modern kori társadalomtörténetünk már sokszor rámutatott. Nyilvánvalóan nehéz azonos társadalmi réteghez tartozónak tekinteni a belvárosi, Váci utcai luxusiparost, egy mondjuk angyalföldi susztert vagy az „önállók" egyik legnagyobb rétegét alkotó pesti varrónőket. A további elemzések kimutathatnák a budapesti iparosnépesség — mindeddig nemigen elemzett — belső differenciáltságát egyéb vonatkozásban is, a tömegszolgáltatást végző, többnyire magányosan vagy egy-két inassal dolgozó iparostól, a modernebb (főleg vas- és gépipari) javítóiparoson át, a luxusiparosig; a bedolgozó, csupán formálisan önálló iparostól egészen addig az iparoskereskedőig, aki termelt árui közvetlen értékesítéséről is maga gondoskodott. Az önálló iparosok számaránya Budapesten, tárgyalt korszakunk közepén, 1930-ban a kereső népesség 6 százalékát tette ki, s ez az arány akkor sem változik, ha a Nagy-Budapesthez számítható peremövezetet is a fővároshoz kapcsoljuk: ott szinte ugyanakkora, 5,9 százalék volt az önálló iparosok aránya.

28 Ezek az arányszámok korábban, 1920-ban, általában az 1920-as évek elején magasabbak voltak; a háború alatt a kisiparosság létszáma is megduzzadt, s ez a tendencia az ellenforradalom első éveiben is érvényesült — akkor éppen a konjunkturális szempontból igen rossz viszonyok játszottak közre abban, hogy a fővárosi ipar mintegy régebbi fejlettségi szakaszába zuhanjon vissza. Később megindult az iparosnépesség csökkenése, s ez folytatódott, erős ütemben, a nagy gazdasági válság éveiben is. A 30-as évek végén bekövetkező konjunktúra viszont már nem vezetett a kisiparosság számbeli növekedésére, noha — a konjunktúra mellékhatásaként — gazdasági ereje és életszínvonala egy ideig emelkedett. Az iparosnépességen belül — elsősorban természetesen a főváros régi közigazgatási területén — viszonylag nagy volt a régi, törzsökös lakosság. Persze, itt is éles különbségek álltak fenn szakmák és rétegek szerint. A szűkebb Budapesten született iparosok aránya nem volt valami magas (az összes iparos egynegyede), de éppen a legkvalifikáltabb és a modernebb szakmákban találhattuk a legtöbb őslakost. A két végletet jól érzékelteti egyfelől a villanyszerelők, műszerészek csoportja, ahol a szűkebb Budapesten születettek aránya 44 százalék volt; másfelől a cipészek, szabók, borbélyok népes rétege, akik körében a fővárosban születettek aránya 8—15 százalék között mozgott. Részben ugyanezt a sajátosságot támasztják alá a helyben lakás tartamára vonatkozó adatok, hozzátéve, hogy természetesen a régi — és részben letűnőben levő szakmák iparosai között is sok volt a régi városlakó. Az 1920-as- 1930-as évtizedfordulón az arany- és az ezüstművesek 70, a kőfaragók, kőművesek 66, a nyomdászok 62 százaléka élt 30 évnél hosszabb ideje Budapesten, de a borbélyoknak csak 38, a szabóknak 40 — 42 százaléka. Érdemes egy pillantást vetni a fővárosi iparosság egyéb jellemző vonásaira is. Ami származásuk helvét illeti, az lényegében nem tért el a főváros dolgozó népességének összetételétől; csak a Felvidékről, annak is nyugati területeiről származottak aránya volt magasabb körükben, mint a munkások között. Ezzel függött össze vallási megoszlásuk is, egyfelől a zsidó vallásúak magas - 32 százalékos — aránya, másfelől a tiszántúli református vallásúak alacsony száma. FigyeAz iparosság származása, nemzetiségi és vallási összetétele