Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

A POLGÁRI ÉS A SZOCIALISTA FORRADALOM BUDAPESTEN 1918—1919

17. Karhatalom védi a Népszava szerkesztőségét 1919. február 20-án A kormányzati válság azonban nem kötődik egy csoporthoz, hanem a további út volt lénye­gében napirenden. A jobboldal az erősödő baloldali tendenciákkal szemben korlátozni akarta a már megadott demokratikus szabadságjogokat is, s fegyveresen akarta elfojtani a további forradalmi fejlődést. A tényleges helyzetet figyelembe nem vevő elképzelés már csak azért is bukásra volt ítélve, mert képtelen volt olyan fegyveres szervezetet létesíteni — különösen nem a fővárosban —, amely céljait kiszolgálta volna. A hatalom igazi bázisa a munkásság volt, elsősorban a főváros­ban és környékén élők, s az ő politikai befolyásuk a fegyveres erőkre oly nagy volt, hogy egy tiszta polgári kormányt éppen erre az erőre támaszkodva a fővárosi munkásság gyorsan elsodor­hatott volna. Ezért volt a jobboldali taktikának úgynevezett szociáldemokrata verziója is. Eszerint tiszta szociáldemokrata kormányt kell alakítani, amely a munkásosztályra és a kato­naságra gyakorolt befolyása alapján felléphetne a további forradalmi tendenciákkal és az erősödő kommunista mozgalommal szemben. Ez a taktika azzal is számolt, hogy az MSZDP vezetősége globálisan is nagy tekintélyű a munkásság előtt. Az ellenzéki tevékenység még nem hatolt le széles körökbe, maguk a munkások sem látják pártvezetőségük jobboldali és centrista tagjainak tényleges szerepét. Egy tiszta szociáldemokrata kormány létesítése a fővárosi munkásság szim­pátiáját bírhatná. A kormányválság problémáját tárgyaló január 7-i pártválasztmányon a párt­vezetőség és a Budapesti Munkástanács vezetői szociáldemokrata kormány mellett foglaltak állást. Garami viszont kifejtette, hogy egy ilyen kormánytól a tömegek megkövetelhetik a szocia­lista program végrehajtását, holott ez — Garami szerint — „lehetetlenség". Garami opportunista állásfoglalása komoly realitást tartalmazott: jogos félelmet a budapesti és környéki munkásság­tól. Mint a későbbi események bizonyították, a munkásosztály nem fogadott el kompromisszu­mokat, s saját korábbi vezetői ellenében is fellépett, amikor azt a forradalom radikális célkitű­zései napirendre tűzték. A Munkástanács és a párt választmány többségének véleménye ellenére a pártvezetőség fenn­tartotta koalícióit; igaz, követelték a szociáldemokrata miniszterek számának növelését. Az új kormány élére Berinkey Dénes került, s január 11-én a Nemzeti Tanács Károlyi Mihályt ideig­lenes köztársasági elnökké nyilvánította. A Berinkey-kormány belpolitikai stabilizációs kísérletei éppen úgy zsákutcába jutottak, mint a korábbi kormányzaté. Intézkedéseihez sem a polgárság, sem a munkásság támogatását nem kaphatta meg. A polgári átalakulás megvalósítása a polgárság támogatása nélkül, a reformokkal elégedetlen munkásság ellenében, csupán „fából vaskarika" kísérlet maradhatott. A szociáldemokrata jobboldallal egyetértésben a kiutat a legradikálisabb erő felszámolásában, A KMP elleni a kommunista párt megsemmisítésében látták. Már január folyamán megkezdték egyes kommu- támadás nista agitátorok letartóztatását. A kommunisták kizárása a Munkástanácsból jeladásként hatott a kormányra. Február 10-én törvényt adtak ki a népköztársasági államforma védelméről, amely az államforma erőszakos megdöntésének tervezése esetére 5 — 10 évig terjedő börtönbüntetést irányoz elő. A rendelet azt is kimondta, hogy aki ilyen célú szövetségnek tagja, ötévi fogházzal

Next

/
Oldalképek
Tartalom