Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

többsége, sajátos etnikai-nemzetiségi vonásokkal már csak halványan rendelkezett. A harmadik, szűkebb réteget a főleg frissen bevándoroltak azon csoportja alkotta, amely — egyelőre még a nyelv, a hitélet, de a ruházkodás terén is őrizve külön etnikai vonásait — éppen csak megindult az asszimiláció útján. A két háború közötti ellenforradalmi viszonyok azonban az asszimiláció belső társadalmi feszültségektől nem mentes, de korábban mégiscsak egészséges folyamatát megtörték. Mindez egészségtelen törekvések megerősödéséhez vezetett egyfelől a nem zsidó középrétegek, másfelől a zsidóság körében is: utóbbiaknál a nem zsidókhoz való gyors és mesterkélt idomulás vagy az elzárkózás — később a kivándorlás — tendenciáit erősítette. Mint ismeretes, a szélsőjobboldali erők a hazai zsidóság nagy többségét véres áldozatul dobták oda a náci Németországnak. A népirtásból a szűkebb Budapesten élő zsidó-k — főleg a nők és az idősebbek — a vidékieknél nagyobb számban tudtak megmenekülni. A lakosság Ami a főváros nemzetiségi megoszlásának alakulását illeti, ebben a tekintetben sok újat és nemzetiségi jelentőset nem regisztrálhatunk. Az új trianoni határok, mint ismeretes, Magyarországot nemzemegosziasa miségi szempontból Kelet-Európa leghomogénabb országává tették, nem utolsósorban azzal, hogy nemcsak jelentős színmagyar népességű területeket csatoltak a környező államokhoz, hanem a vegyes nemzetiségű vidékeket sem hagyták meg Magyarország határain belül. A környező országok nemzetiségeinek súlya az 1919 utáni Magyarországon elenyésző volt. Némileg jelentősebb kisebbséget csak a német anyanyelvűek alkottak, azok is erősen szórványtelepüléseken. A főváros lakosságában a nem magyar nemzetiségűek aránya még sokkal elenyészői)!) volt, mint országosan: amíg az országban 7 — 8 százaléknyi volt a más nemzetiségű (közülük 5% a német), addig Nagy-Budapesten mindössze 3 százalék; itt kb. 2 százalékot tett ki a német nemzetiségű lakosság. A városok ismeretesen a természetes asszimiláció leggyorsabb kohói voltak, a főváros pedig különösképpen: a szűkebben vett Budapest népességének 1880-ban még több mint egyharmada volt német anyanyelvű, a századfordulón már csak 14, 1941-ben 1,9 százaléka. A szlovák anyanyelvűek, akik egykor bizonyos szerepet játszottak a főváros népességében, ugyancsak gyors ütemben magyarosodtak el; emellett 1919 körül sokan közülük Csehszlovákiába települtek át — így állt elő az a helyzet, hogy a két háború között a szlovák anyanyelvűek aránya teljesen elenyésző volt (0,7%). Érdekes, hogy ebben a folyamatban a Nagy-Budapesthez tartozó munkás-peremövezet is ugyanolyan erőteljesen vett részt, mint a régi Budapest: a peremvielék 1880-ban még 40 százalékot kitevő német és 11 százalékra felmenő szlovák lakossága (ez utóbbi főleg a fővárostól keletre fekvő peremhelységekben élt) ugyanolyan alacsonyra esett vissza, mint Budapest belső területein. A két háború közötti korszakban ezt a régi, vegyes anyanyelvi összetételt már csak nyomokban őrizte Óbuda, Cinkota s a budai peremövezet néhány helysége. Érdemes megemlíteni, hogy ami a németséget illeti, a harmincas években fasiszta német hatásra megerősödött disszimilációs törekvések — az „úri középosztály" némely szélsőjobboldali köreit leszámítva — látható eredményre nem vezettek: 1941-ben a leginkább német ajkú és azóta Budapesthez tartozó Soroksáron, noha a lakosság több mint egyharmada (6800 lakos) vallotta magát német anyanyelvűnek, német nemzetiségűnek csupán 1180 személy. A fentebb vázolt folyamatot támasztják részben alá a budapesti népesség nyelvtudásáról szóló adatok is. A harmincas években Budapest lakosságának csak 0,8 %-a nem tudott magyarul; németül tudott a népesség egyharmada, a környező országok nyelvén igen kevesen, mint országosan is. A viszonylag sok németül beszélő kisebb részben a német származásúakból, de főleg a zsidóság arányszámából következhetett, amit erősített az iskolai nyelvoktatás akkori fő iránya is. Az adatok mindenesetre hűen mutatják Budapest teljesen magyar arculatát, még ha arról sem feledkezünk meg, hogy a nemzetiségre, anyanyelvre vonatkozó statisztikai adatok mindig szépítenek, főleg egy olyan országban, amelyben a sovén nacionalizmus számottevő gyökerekkel rendelkezik. A lakosság Ismeretes, hogy egy nagyváros népességének korviszonyai, különböző korcsoportok szerinti korössze- rétegezó'dése lényegesen eltér a vidékétől. A nagyváros, a maga sajátos gazdasági-társadalmi tétele igényeivel, jóval nagyobb arányban tömöríti a munkaképes korú népességet, mint a falu. Az öregek aránya is magasabb a nagyobb városokban, mindenekelőtt az átlagos életkor magasabb szintje miatt. De különösképpen más a nagyváros társadalma a gyermekek számát tekintve. Itt ugyanis a gyermekszám csökkenésének a civilizáció terjedésével együtt járó folyamata igen gyors ütemű lesz. A lakosság korösszetételét tekintve Budapest igazi nagyváros volt. A természetes szaporodás adataival már megismerkedtünk. Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó az a jelenség, hogy a már régebb óta igen alacsony budapesti arányszámok mellett, milyen rohamos ütemben csökkent a születések aránya a Nagy-Budapesthez tartozó peremövezetben: láttuk, hogy a természetes szaporodás itt az 1920 — 1930 közötti évtized bel i 6,2 százalékról a következő évtizedben 1,5 százalékra esett vissza. Ebből kiolvasható, hogy a fővárosi munkások, különösen az újonnan fel vándoroltak körében is gyorsan zuhant a születéseik száma. Budafokon például az első világháborút követő évtizedben a természetes szaporodás még majdnem 10 százalékot ért el, a követ-