Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Keresztényszocialista kísérletek a fővárosi munkásság megnyerésére V. kerület: a kerületben szociáldemokrata szakszervezet nincs. VI. kerület: a kerületben öt szakszervezet működik. Tevékenységük nem kifogásolható. VII. kerület: a kerület az egyik legjelentősebb munkásmozgalmi központ, nyolc szakszervezet működik itt, köztük a vasasok, fások, cipészek. A vizsgáló bizottság itt sok észrevételt tett: „a cipész szakszervezet Zalaegerszegre internált tagjai részére segély összegeket küldött — ők akként érveltek, hogy ez nem alapszabályellenes. . . Altalánosságban legyen szabad megemlítenünk, hogy a szakszervezetek helyiségeiben majdnem mindenütt megtaláltuk Somogyi Béla, a Népszava volt felelős szerkesztőjének arcképét... a folytatott megbeszélésekben a munkásságot, mint a nép elnyomottjait tüntetik fel, s a forradalmi idők tragikus következményeiből nem okultak, még mindig él bennük a hit, hogy az ő uralomra jutásuk biztosíthatja leginkább az állam gazdasági fejlődését. Kifogásoltuk a szabé>munkások könyvtárában feltalálható egyházellenes könyveket, mire azt válaszolták hogy ezek az ügyészség részérói nem kifogásoltattak. . . Szükségesnek tartjuk az általános éber ellenőrzés fenntartását, esetleg az államrendőrség hatáskörének kiterjesztésével, miután az egyesületek esetleges politikai vonatkozású működését a hatóság alkalmasabb szerveinek segítségével jobban tudná ellenőrizni." VIII. kerület: a kerületben tizenegy szakszervezet és a Magyarországi Famunkások Szövetségének hat helyi csoportja működik, tevékenységük ellen kifogás nincs. IX. kerület: a Ferenc tér 1. szám alatti MSZDP- helyiségben két szakszervezet működik. Tevékenységük ellen kifogás nincs. X. kerület: itt is nemleges a jelentés. A szakszervezetekről kapott kép igen pozitív. A főváros akkori tíz kerületéből nyolcban aktív szociáldemokrata szakszervezeti élet folyt. A részletesebben vizsgálódó bizottságok, pl. a magánalkalmazottaknál, de másutt is, a baloldali magatartás jeleit is megtalálták. A korábbi évek T-jelentései, amelyek beépített emberek híreire is támaszkodtak, sok ilyen konkrét példát hoztak fel. A fenti polgármesteri jelentés a Bethlen—Peyer-paktum után született, az előző éveknél enyhültebb légkörben. Ez a jelentés tehát már azt az időszakot rögzíti, amikor a munkásmozgalom helyzete kedvezőbbre fordult. A paktum, amely az uralkodó osztálynak biztosította, hogy a munkásmozgalmat saját érdekeinek megfelelően befolyásolhassa, igen hosszan foglalkozott a szakszervezeti mozgalom számára kedvező és kedvezőtlen új rendelkezésekkel. Külön engedély nem kellett a szakszervezeti gyűlések megtartásához. Elengedték a szakszervezetek helyi csoportjainak a külön alapszabályokat. Engedélyezték az üzemekben az ún. műhelyi értekezleteket. Kikötötte a paktum, hogy ,,a közalkalmazottak, vasutasok és postások szakszervezetei vissza nem állíthatók". A villamosvasutak alkalmazottainak szervezkedését viszont külön választotta a vasutasokétól — és engedélyezte. Súlyos korlátok között, de az 1920—21-es évekhez viszonyítva sokkal felszabadultabban folyt a szakszervezeti élet. Ez azonban nem menti fel az ellenforradalom előtt elvtelenül meghátrálókat a felelősség alól, a j)aktum megkötőit, ókét a II. Internacionálé ezért el is ítélte. Az ellenforradalom terrorcsapatainak támadásai, a kormány korlátozó intézkedései, a munkásmozgalom újból felbomlott egysége mellett 1919 augusztusának első napjaitól még egy tényező nehezítette a fővárosi szervezett munkásság helyzetét: a keresztényszocialisták kormánytámogatású szervezkedése. Bár tartós térhódítását tekintve a keresztényszocialista mozgalom a fővárosban volt a legkevésbé jelentős, koncentrált támadását a munkásszervezetek ellen mégis itt indította meg. Az 1919. augusztusi újraindulásuktól kezdve beszervezett tömegeik többségét olyan munkásrétegek adták, amelyekre a kurzus társadalmi-gazdasági nyomása leginkább hatott. Nyilvánvaló, hogy a világnézeti szemlélet volt az egyik bázisuk, s ez különösen a főváros területén nem jelentős paraszti, földmunkás rétegeknél jelentett számukra sajátos szervezkedési területet. A másik bázisuk viszont budapesti volt, mégpedig a 20-as évek gazdasági kényszere. Ez azt jelentette, hogy az állami kezelésben levő üzemekben, elsősorban a dohánygyárakban, a hivatalokban tudtak olyan erőt s nyomást kifejteni, amely számszerűleg nagynak tűnő szervezeteket eredményezett. A gazdasági kényszer fegyvere a keresztényszocialisták kezében sokszor zsarolásba csapott át. 1922. január elején szervezett munkások helyett keresztényszocialista munkásokat vettek fel a Kőbányai úti Ganzba. A gyár dolgozói tiltakozásul leálltak. Néhány napra rá Szabó József, a keresztényszocialista szakszervezetek vezérlő bizottságának tagja a Nemzetgyűlésből fenyegette meg a vasasokat, hogy ha nem veszik fel a munkát, a szomszédos MÁV Gépgyárból eltávolítják a szociáldemokrata szakszervezeti tagokat. A keresztényszocialista szervezetek taglétszámából pontosan megállapítható, hogy az ipari munkásság körében mekkora volt a társadalmi bázisuk. Tudjuk — a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal jelentéséből —, hogy a keresztényszocialisták taglétszámukat 1920-ban 190 064-re tették, s ezt a számot a munkáltatók sem hitték el, irreálisan magasnak tartották. Kétségtelen, hogy 1919 őszén a legnagyobb eszmei és gazdasági zűrzavar idején jelentős rétegek szakadtak el a szociáldemokrata szakszervezetektől, s ezek egy része a keresztényszocialistákhoz ment át.