Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

szakszervezeti kormány működése A szakszervezeti kormány bukása után nyílt ellenforradalom ezébe megy át a hatalom Az ország ós a főváros életében a Haynau korát idéző rémuralom, ellenforradalmi terror időszaka következett be, amelyet a tiszti különítmények garázdálkodása, az időlegesen hatalmát vesztett burzsoázia bosszúhadjárata jellemzett. Az első napokban a főváros még kedvezőbb helyzetben volt a vidékkel szemben. Az Antant-megbízottak jelenléte, a külső és belső erők közötti politikai manővereik fékezőleg hatottak és nagyobb biztonságot nyújtottak a főváros lakosságának. Romanelli ezredes, a budapesti olasz katonai misszió vezetője a pánikban élő lakosságot augusztus 1-én kiáltvánnyal akarta megnyugtatni, de a főváros továbbra is rettegésben és félelemben élt. Ezt a rettegést a tiszti különítmények vidéki gyilkosságainak és garázdálkodásainak hírei tovább fokozták. Az ellenforradalmi terror gyors kibontakozását a fővárosban — igaz viszonylagosan és csak nagyon rövid időre — a „szakszervezeti kormány" jelenléte is visszafogta. Peidlék joggal számíthattak a „szakszervezeti" jelző használatánál arra, hogy ez átmenetileg reménykeltőén hat a munkásságra, s tömegbázist hittek a hátuk mögött. Kétségtelen, hogy a kormány hivatalba lépésekor a munkásság nagy tömegei reménykedtek abban, hogy hirdetett elveit váltja valóra; a valóságban azonban szálláscsinálója lett az ellenforradalomnak. Az ellenforradalom, a burzsoá restauráció számára a kapunyitást azonban ők maguk kezdték meg. A pánikban élő főváros és a közvetlen környék csak plakátokról és néhány Népszava-számból értesült a „szakszervezeti" kormány tényleges politikájáról. Az 500-as Tanács augusztus 1-i ülése után Peidlék programjukként a demokratizálást hirdették. Antant-ígéretekben bízva remélték, hogy a román burzsoá csapatok budapesti bevonulására nem kerül sor. A valóságban létezésük a burzsoá taktika számára csak néhány napig volt kedvező. Az ún. „szakszervezeti" kormány hivatalba lépésének másnapján — augusztus 2-án — szabadon engedte az elfogott ellenforradalmárokat, megszüntette a Forradalmi Törvényszéket, visszaállította a bíróságok korábbi rendjét. Augusztus 3-án megszüntették a Vörös Őrséget, s visszahelyezték hivatalába a március 2l-e előtti hírhedt főkapitányt, Dietz Károlyt. Dietzcel együtt a régi monarchista rendőrtiszti gárda is visszakerült a helyére. A Tanácsköztársaság politikai intézkedéseit, a tanácsrendszert felszámoló lépéseiket a magántulajdon 1919. március 21-i állapotának visszaállítása követte augusztus 7-én. Ezt megelőzően — augusztus 4-ón — visszaadták korábbi tulajdonosaiknak a bérházakat, s a régi — magasabb — lakbérek léptek életbe. Itt most csak a főváros lakóit legközvetlenebbül érintő intézkedéseket említjük, a Peidl-kormány ennél szélesebb síkon folytatta az első magyar proletárdiktatúra intézkedéseinek felszámolását. Az általános hangulattal szemben már az első napokban is voltak ellenállást megfogalmazó, illetve cselekvően szemben álló csoportok. E csoportok tevékenységét jelzi az augusztus 3-án a Népszavához írt levél, amelyben kérik, hogy Haubrich a nagy erőt képviselő munkászászlóaljakat semmilyen körülmények között ne engedje lefegyverezni.

2 A mai XX. kerület — a Tanácsköztársaság Leninvárosa — direktóriuma még a Tanácskormány lemondása után sem vette tudomásul a megváltozott helyzetet. 1919. augusztus 2-án felhívást bocsátottak ki, hogy meg kell büntetni azokat, akik a villamoskocsikról a Leninváros feliratot eltávolítják. Ez a direktórium csak a főszolgabíró többszöri sürgetésére adta át hivatalát. Augusztus 3-án — a korábbi Antant-ígéretekkel ellentétben — a román csapatok bevonultak Budapestre. Három nap múlva — augusztus 6-án — véget ért a Peidl-kormány tiszavirág élete. Friedrich miniszterelnök személyében már nyíltan az ellenforradalom kezébe ment át a hatalom, illetve annak egy része. A Horthy vezette fővezérség katonai ereje és terrorkülönítményei révén egyre nagyobb területek felett szerezte meg az uralmat. Az országban megkezdődött az intézményes fehérterror. A „hivatalos" eljárások koncepciója szerint az ország lakosságát három csoportra osztották: 1. az ún. „veszélyesek", akik a Tanácsköztársaság szerveinek vagy fegyveres erejének tagjai voltak; 2. az „aggályosok", akik a Tanácsköztársaság megalapítását s fennállását bármilyen módon elősegítették, és 3. a „gyanúsak", ebbe a fogalomkörbe az összes haladó szellemű ember beletartozott.

3 E kategóriába tartozott minden munkásember. Ezt szinte tényszerűen igazolja a budapesti főkapitány 1919. szeptember 19-i napiparancsa: „Pusztán csak feljelentés alapján nem szabad előállítani olyan egyéneket, akiknek rendes foglalkozásuk van. Ilyenek a tanárok, a hivatalnokok stb. Ezek csak akkor veendők őrizetbe, ha a lefolytatott nyomozás azt indokolttá teszi." Világos utasítás ez a rendőrlegénységnek: akinek a foglalkozása nem „rendes", hanem csak gyári munkás, az lefogható; a konkrét nyomozás az ő esetükben nem szükséges. Nyíltan folyt az antiszemita hecckampány. A terrorcsapatok ezt a gazdag zsidók kifosztására és meggyilkolására változtatták át. Mindez az itt levő antant missziók szeme láttára folyt. Reagálásuk maximuma az volt, hogy a zsidóság elleni terror csökkentését kérték — eredménytelenül. A Friedrich-kormány azon a címen, hogy kommunista vagy kommunistagyanús, augusztus közepéig csak Budapesten több ezer embert tartóztatott le. A budapesti speciális nyomozócso-