Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Ily módon új üzemek telepítésének vonatkozásában döntő szava volt, bár gyakran a főváros más szerveivel került ellenkezésbe. Elvileg az ipari- és lakóterületek szétválasztására törekedett, így például javaslatot készített a Fehérvári út Duna felőli oldalának ipari területté alakítására, a lakóterületektől zöldsáv-elválasztással, ez a javaslat a Közmunkatanács ellenzése folytán nem volt keresztülvihető. A Közmunkatanács konzervatív gondolkodásán az első rés akkor keletkezett, amikor Harrer Ferencet 1930 után a tanács tagjává választották. Harrer mint közmunkatanácsi tag a Fővárossal szorosan együttműködött, kezdeményezője, nagyrészt megalkotója volt a magyar városrendezés törvényes alapjának, a városrendezésről és építésügyről szóló 1937. VI. tc.-nek, továbbá az 1940. évi Építésügyi Szabályzatnak és Budapest városfejlesztési programjának. A városrendezésről és az építésügyről szóló 1937. VI. tc. egészen az 1964. évi építésügyi törvény életbelépéséig alapja volt a magyarországi elsősorban a budapesti — városrendezésnek. Jelentőségét fokozza az a körülmény, hogy a két világháború közötti, politikailag haladónak semmiképpen nem nevezhető időszakban született abból a célból, hogy a városi közösség érdekeit védje a telek- és építőuzsora ellen. Budapest szempontjából fontos rendelkezése a törvénynek, hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsának hatáskörét — a városias kialakításra szánt terület meghatározása, az általános és részletes városrendezési terv megállapítása, helyi építésügyi szabályzat alkotására vonatkozólag — Budapest környékére és a Dobogókőre is kiterjesztette. Budapest környékén az 1937-es törvénycikk ugyanazokat a városokat és községeket érti, amelyeket a felszabadulás után az 1949. 26. tc. az 1950. évtől Budapesthez csatolt. A törvény meghatározza a városfejlesztési terv tartalmát és feladatait, előírja a terv készítésének módszerét, először veti fel az eddigi szabályozási tervekkel szemben a beépítési javaslatot is tartalmazó részletes rendezési terv fogalmát. A törvény előírja teleknyilvántartás felfektetését, kötelezően kimondja, hogy a parcellázó köteles beépítésre szánt területén az utat és közműveket kiépíteni, illetve ennek költségét viselni, utak, közterületek céljára a területek egyharmad részét, középületek céljára egytizenötöd részét átengedni. A törvény megadja a hatóságnak azt a jogot is, hogy városrendezési érdekből telekhatárrendezést hajtson végre. A harmincas évek elején mind a fővárosi III. Ügyosztályhoz, mind a Közmunkatanácshoz fiatal építészek kerültek, akik a régi szabályozási tervek helyett korszerűbb városrendezési tervek készítésére törekedtek. Ezt a törekvésüket támogatta a szakmai közvélemény egy része, különösen Bierbauer (Borbiró) Virgil, aki a Mérnökegyletben tartott felszólalásaiban, előadásaiban és a Tér és Forma hasábjain bírálta a régi terveket, és városrendezési tervpályázatok kiírását szorgalmazta. A harmincas évek közepétől váltak általánossá a városrendezési pályázatok, mind a városképi szempontból jelentős belső városrészekre, mind az új hídfőnek környezetére. A városrendezési szabályozási terveket azonban a pályázat által érintett területekre is — kivételes esetektől eltekintve — nem a pályázatok nyertesei, hanem a hatóságok készítették. A városrendezési hatóságok hatásköre a közlekedési kérdések megoldására általában nem terjedt ki, csupán annyiban, hogy a III. Ügyosztály határozta meg az utak szabályozási vonalát és a II. Útépítési ügyosztállyal együttműködve tett javaslatot az utak építésének sorrendjére. Az építési engedélyek elbírálásánál a hatóság feladata a szabályok betartásának ellenőrzése építési engevolt. Az építészeti színvonal ellenőrzése hivatalosan nem tartozott feladatkörébe, bár a valóság- délyek elbírában az elbírálásban szerepet játszott, és a húszas években nehezítette a modern építészet eltér- lása jedését. Egységesen kialakítani kívánt útvonalakra, terekre a Közmunkatanács egységes homlokzat építését írta elő, a homlokzatok megtervezésére rendszerint a tanács valamelyik tagja kapott megbízást. Az adómentességi rendelkezések bizonyos lehetőséget nyújtottak a fejleszteni kívánt városrészek kiépítésének elősegítésére, főútvonalak foghíjainak beépítésére, új útvonalak megnyitására. A Fővárossal való megegyezés alapján — a harmincas évek közepétől kezdve a pénzügyi hatóságok nagyobb mértékű adómentességet adtak egyes ilyen területekre. Általában azonban a Pénzügyminisztérium az adómentesség mértékének kiterjesztését ellenezte, mert több bevétele volt az adózó régi, mint a helyükbe épülő adómentes új házakból. Az adómentességi rendeletek a telekspekulációt is elősegítették; a telek árát a reá építhető ház rentabilitása határozta meg, ezért az adómentesség az érintett telkek árát emelte. Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy a két világháború között a városrendezési hatóságokban működő haladó gondolkodású szakemberek az adott keretek között igyekeztek Budapest városépítési kérdéseinek megoldását elősegíteni. Törekvéseiket gátolták a politikai rendszer ellentmondásai, felelős állásokban levők meg-nem-értése, nemtörődömsége, a közérdekekkel szemben egyéni érdekeik előtérbe helyezése. Ennek ellenére az időszak végén elterjedt a korszerű városépítés számos alapelve, tért nyert a köztudatban a városrendezés fontosságaés megszülettek azok az alapvető rendelkezések és elvi meghatározások, amelyek a felszabadulás utáni időszak közérdekű városfejlesztésének bázisai lehettek.