Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945
109. A Szabadság téri Pénzintézeti Központ (1942, Lauber László — Nyiri István) repe volt. Bizonyos, hogy a két világháború közötti időszak legnagyobb részében a III. Ügyosztály volt a modernebb, haladóbb elveket valló, a Közmunkatanács a konzervatívabb. A Főváros városrendezési szakembereinek tevékenysége nyomán több vonatkozásban jelentős eredmény mutatkozott. Ilyen elsősorban a csatlakozó-udvaros beépítési mód bevezetése, az eddigi körülte lepi tettudvaros beépítési mód helyett. Először csupán a beépítésnek a szomszéd telekhez csatlakozó pontjait határozták meg, lassanként szegélybeépítésre - más néven keretes-beépítésre — tértek át. A Lágymányos és az Ujlipótváros nagyrészt már ennek az előírásnak a figyelembevételével épült. A második világháború előtti utolsó években a telektömböket határoló szegélyek között ,,légrések" szabadon hagyását írták elő (először a Vízivárosban). A Tisza Kálmán tér (ma Köztársaság tér) északi oldalán az utcára merőleges, ún. „sávos" beépítési mód rögzítésére is sor került. Az új beépítési mód bevezetését az 1941. évi Budapesti Építésügyi Szabályzat 105. paragra- Budapesti fusa tette lehetővé, amely kimondta, hogy a hatóság a II. és az V. építési övezet területén külön- Építésügyi leges építési előírásokat állapíthat meg. Az első kísérletek sok vihar váltottak ki. A Közmunka- Szabal y zat tanács több esetben megakadályozta a javaslatok keresztülvitelét, más esetekben a Főváros álláspontja győzedelmeskedett. A keretes beépítési módot az új, 1940. évi Budapesti Építésügyi Szabályzat tette általánossá. A telektulajdonosok hamar rájöttek, hogy a szegélybeépítés révén kisebb befektetéssel értékesebb, jobban bérbe adható lakásokat nyerhetnek. Az új elvek figyelembevételével Budapestnek csaknem összes zárt sorban beépített vagy ilyen beépítésre szánt területeire új szabályozási tervek készültek. A már beépített területre vonatkozóan az volt a tervezők elképzelése, hogy hamarosan sor fog kerülni a szabályozási vonalba beálló házak és a megmaradó épületek udvari szárnyainak lebontására. Ez a feltételezés felemás megoldásokra vezetett; a régi utcavonalakban álló körülépített-udvaros elavult épületek mellett a szabályozási tervek alapján szélesített utcavonalra új házak épültek, ezek nem egy esetben a városrész gyökeresebb rekonstrukciója számára kedvezőtlen adottságokat jelentettek. A városrendezési szakemberek másik fontos törekvése a gátlástalan telekspekuláció megfékezésére irányult. Az első világháború előtt és a háborút követő időszakban nem volt akadálya annak, hogy a telekspekulánsok hatalmas területeket vásároljanak főként a külső kerületekben —, ezeket parcellázzák, majd az egyes parcellákat az eredeti vételár többszöröséért adják el. A vevőknek azt ígérték, hogy az utakat és közműveket a város majd kiépíti. Ha protekcióra, nyomásra ténylegesen meg is épültek a közművek, költségüket a város kivetette a telektulajdonosokra. Egy részük a költségeket nem tudta megfizetni, tehát olcsó áron a telket elkótyavetyélte. A parcellák nagy része nem épült be, a város nagy összegeket költött a közművekre, amelyek kihasználatlanul állottak. A kivetett járulékok jelentős része nem volt behajtható. A fenti okok miatt a városrendezési ügyosztály arra törekedett, hogy a Főváros csak abban az Parcellázási esetben járuljon hozzá a parcellázásokhoz, ha az utakat, közműveket a parcellázó kiépíti, ezen- el 6írás felül a közintézmények, parkok céljára szükséges területet ingyen engedi át a Fővárosnak. Ezeknek a kötelezettségeknek az előírásához - egészen a városrendezésről és az építésügyről szóló 1937. VI. tc. életbe lépéséig a törvényes alap hiányzott, ezért a telektulajdonosokat egyen-
