Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

ELŐSZÓ

„megalapozottsággal" is. Az antiszemitizmus az egész Horthy-rendszerben jelen volt, de a forradalmak utáni két-három évet kivéve 1938-ig nem volt aktív, illetve nem vált kormányprogrammá. Mindenesetre az antiszemitizmus mint elméleti tényező ezt megelőzően csak egy szűk politikai réteg kelléktárában volt megtalálható, most viszont valamilyen formában a 2>olitikai gondolkodás állandósuló alkotóeleme lett. Az antiszemitizmusnak volt még egy jellegzetessége: lényegesen támadóbb lett azáltal, hogy képviselői a zsidók bűnéül már nemcsak a tőkés fejlődéssel együtt járó tényezőket rótták fel, hanem egyúttal jelentős mértékben a zsidóságot tették felelőssé a forradalmakért, s ezen keresztül végső soron a nemzeti katasztrófáért is. Vitéz Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején a fasiszta és az állami ideológia egybeesett. Praktikus gazdasági okokra hivatkozva azonban félretette a fajelméletet, letett az antiszemita politikáról. Hangsúlyozni kell azonban, hogy mindez az uralkodó osztály pillanatnyi gazdasági érdeke volt, s a kormány fasiszta kül- és belpolitikája változatlanul fennállt. Gömbös nem igényelhette az egyszemélyi vezér szerepét, miután az állam élén továbbra is a kormányzó állt. Ideológiailag tehát az egyszemélyi vezér eszményét a rendszer Horthy Miklósban valósította meg. A rendszer fokozatos totálissá tételéhez a Bethlen István által megszervezett kormánypártot használták fel, amely lényegében az egypártrendszer hordozója volt — és így a politikai, gazdasági, ideológiai irányítás zártságát mind felfelé, mind lefelé fokozhatták. Gömbös idején ideológiája hivatalosan felölelte az olasz ideológia számos elemét, megtartva egyúttal bizonyos magyar vonásokat, az úgynevezett szegedi gondolatra támaszkodva. A magyar rendszer ideológiája ezt az olasz ideológiai beszűrődést egészen a német megszállásig tartotta meg. Jellemző módon az 1938-tól hozott zsidóellenes intézkedéseket a magyar kormányzat elméletileg nem magyarázta. A Horthy-rendszer, Szálasit leszámítva, igyekezett hagyományosnak, alkotmányosnak feltűnni. Mindvégig megőrizték az állam hivatalos formáját, a királyságot; azonban ezt csak formailag tartották fenn, mert a legfőbb állami tisztséget a kormányzó töltötte be. Mindennek a fasiszta diktatúra jellegét illetően csak alárendelt jelentősége van, mert a rendszer totalitásának kiépítése zavartalanul folyhatott. A parlament és valamennyi párt, a szakszervezet felszámolásáig nem minden fasiszta diktatúra jutott el. A Horthy-féle fasiszta rendszer sem számolta fel az említett politikai tényezőket. Mégis fasiszta diktatúráról kell beszélnünk, szemben a klasszikus fasiszta rendszerrel, amely a parlamentarizmust felszámolja. A fasiszta diktatúra fogalmát kimeríti először is az a tény, hogy Magyarországon is megvolt az a sajátos középréteg, amely komoly politikai szerepet tudott betölteni a totális fasizmus irányába mutató törekvéseknél. Másodszor: a lényeget illetően megoldják a parlamentarizmus lehetőségeihez képest a társadalom politikai mozgásának sokkal erőteljesebb blokkolását, s a parlament, valamint az ellenzék létének látszata ellenére megbénítják az ellenzéket. Magyarországon a Horthy-rendszer hatalomra jutásával egyidőben azonnal létrehozták a leplezett egypártrendszert. Társadalmilag olyan szisztémát teremtenek, méghozzá részben új eszközökkel, amely kizárja — az egypártrendszeren belül — nemcsak az elnyomott osztályok esetleges részgyőzelmét, de annak kísérletét is. A két világháború között Magyarország olyan állam volt, ahol a középkorból eredő nagybirtokrendszer alapjában fennmaradt, ahol a tönkrement középbirtokos nemes kategóriája szinte jellegmeghatározó típussá vált, ahol megmaradt a harcos nagybirtokos katolikus egyház befolyása. Ugyanakkor Magyarország olyan állam volt, amely a kapitalista fejlődést is szorgalmazta éppen a fasizmus eszközeivel. Természetesen ebben volt ellentmondás, hiszen a nagytőkének jelentős része zsidó kézben volt, s éppen ezért a negyvenes években a magyar uralkodó osztály harmadik rétege, a gazdasági hatalmát vesztett legfelsőbb kormányzati csoport épp a fasiszta módszerekkel akarta újra felosztani mind a tőkés, mind a földbirtok gazdasági hatalmát. Magyarország társadalma és gazdasága ilyen körülmények között, szemben az egyetemes társadalmi és gazdasági fejlődéssel, olyan állandó válságba, krízisbe került, amelyet csak egy újfajta diktatúra, a fasizmus segítségével tudott feloldani. A magyarországi fasizmus tehát bizonyos kapitalizálódáson ment keresztül; az egymást követő társadalmi formációkat azonban az egymásra rétegezett, nemzeti problémákkal terhelt, a feudális maradványok feloldatlanságával összefüggő fokozott nehézségek átvészelésére gyenge társadalmakban a vezető csoportok agreszszív formát öltött önvédelme jellemzi. Az 1944 októberében hatalomra kerülő Szálasi-kormányzat a német, náci típusú, totális fasiszta ideológiát hirdette. A Szálasi-féle nyilas rémuralom akkor tudott hatalomra jutni, amikor a magyar Horthy-rezsim fő erői nemcsak kénytelenek voltak belátni a háborús vereséget, de annak a reménye is megszűnt számukra, hogy az angolszász hatalmak előtt tegyék le a fegyvert és ezáltal próbálják a rendszer átmentését biztosítani. Emiatt a rendszer a felbomlás olyan stádiumába jutott, hogy Horthy kísérletét a kétoldalú megadásra és a háborúból való kiválásra magának a rendszernek korábbi bázisai és pillérei sem támogatták. Ez lehetővé tette, hogy a németek a legszélsőbb és mindenre elszánt, hatalomra törekvő kalandor fasiszta csoportot, Szálasi Feren-