Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

ELŐSZÓ

.Budapest a Tanácsköztársaság fővárosa, mégis a proletár államhatalom sokat tett Magyarország népéért, a világ-szocializmus ügyéért. Ebben a nemzetközi összefüggésben is játszott történelmi szerepet Budapest mint főváros, Budapest mint a Magyar Tanácsköztársaság fővárosa. S ahogy 1918—19-ben Budapest a népek történetében másodiknak foglalt el vezető szerepet, úgy Budapest lett a bukott forradalmak Magyarországának is a fővárosa. A Szovjetuniót kivéve Európát az első világháborút és a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követően egészen a második világháborúig többoldalú, több tényezőből eredő, teljes válság jellemezte. Mindenütt a kapitalizmus általános válságának alapvető jellemvonásai érvényesültek. Ezek a következők voltak: 1. a kapitalizmus egyetemességének megszűnése, a világ első szocialista államának, társadalmának és gazdaságának létrejötte és a kapitalizmus — szocializmus között folyó éles osztályharc?, 2. a világpiac felosztásáért folyó harc állandó éleződése, a fasiszta rendszerek agresszivitása a világhatalomért, 3. a nemzeti felszabadító mozgalmak folyamatos erősödése, 4. a kapitalizmus periodikus gazdasági válságai'és belső-külső ellentmondásainak éleződése. A kapitalizmus általános válsága sokrétű jelenség, amely kiterjed az alapra és a felépítményre, a burzsoá társadalom minden szférájára: a gazdasági, a társadalmi, a politikai és a szellemi szférára. Ez egyúttal az imperializmus politikai stratégiájának, a célok eléréséhez alkalmazott eszközeinek, többek között imperialista katonapolitikájának a válságát is jelenti. A tőkés rendszer válsága a két világháború között olyan méreteket öltött, hogy a monopolista burzsoázia kénytelen lázasan kiutat keresni s e célra felhasználni a legkülönfélébb politikai erőket és létrehozni a fasizmust, amelynek érdekében korszerűsíti gazdasági, politikai és szellemi eszközeit, s arra törekszik, hogy stratégiáját a korszerű körülményekhez igazítsa. Ezek ellenére a mélyebben meghúzódó gazdasági tényezők, amelyek időszakos gazdasági válságokban is felszínre törtek, szinte állandóan érzékelhetőek voltak a korszakon végighúzódó, bár váltakozó erősségű pénzügyi válságban és az agrárválságban. Ezek kihatottak a társadalmi és a politikai szerkezet egészére is, ingataggá téve azt. A társadalmi feszültség és a közérzet bizonytalansága hatással volt az ideológia és a művészetek világára is. A növekvő elégedetlenség a dolgozó osztályokat a forradalmakba és a forradalmi kísérletekbe hajtotta, melyek elsősorban Európa közepén és keleti részén voltak erőteljesek. Ugyanakkor azonban a forradalmi erők elleni küzdelmek is új formákat szültek, amelyeknek közös jellemzői a baloldali fordulat megakadályozására, a polgári demokratikus, illetve a liberális intézmények és politika fokozatos vagy azonnali felszámolására irányuló törekvések voltak. E tendenciák hordozói a tőkés osztályuralom konzerválásának erőszakos eszközeihez folyamodtak, törekvésük általában a fasizmus valamilyen formájának a megjelenéséhez vezetett, különösen a gazdasági gyengeséggel, társadalmi elmaradottsággal küzdő Kelet- és Közép-Eurtvpa államaiban. A szocializmussal szemben folytatott katonai küzdelem bebizonyította, hogy a tőkés államok politikai vezetői, a monopolista burzsoázia, a politikai stratégia feladatait a katonai stratégia feladataivá tette. Az imperialista reakciós erők képesek voltak ellenállni a békés egymás mellett élés politikájának — és kirobbantották másodszor is a világháborút. Magyarország — így Budapest is — ilyen történelmi körülmények között fejlődött, kibékíthetetlen gazdasági és társadalmi ellentmondások közepette. A Tanácsköztársaság bukása után, a két világháború között, Budapest a magyar fehérterrornak, majd a magyar fasizmusnak sajátságos fővárosa lett. Nem véletlenül írjuk, hogy Budapest a magyar fasizmusnak sajátságos fővárosa lett. A fasizmus az általános, egyetemlegesen érvényesülő ismérvei mellett sajátságos vonásokkal is rendelkezett. Ezek a sajátságos, helyi vonások természetesen Magyarországon is érvényesültek. A teljes kép érdekében szükséges tehát a bevezetőben egy összefoglaló szintézist adni a magyarországi fasizmus általános és különös vonásairól. Szükséges ez azért is, mert szakirodalmunkban, s ezen keresztül a közvéleményben is gyakori az az álláspont, hogy az 1919-ben hatalomra került Horthy-rendszer tulajdonképpen nem volt fasiszta rendszer, s a magyar nép tragikus történelme e korszakban csak a német fasizmus szolgai másolóinak a hatalomra kerülésével: a Szálasi-párt hatalomra jutásával torkollott fasiszta rémuralomba. A fasizmus meghatározásáról hosszú viták folytak, s ezek végeredményben 1934 —35-ben zárultak le azzal, hogy a Komintern homogén, rendszerezett s a kommunista pártok által általánosan elfogadott álláspontot dolgozott ki a fasizmus egész problémájáról. Az ekkoriban kikristályosodott megfogalmazás szerint, melyet a történelem Dimitrov nevéhez kapcsol: „a hatalmon levő fasizmus a finánctőke legreakc'msabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt, terrorista diktatúrája".

10