Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

idejűleg — toborzás kezdődött a honvédtüzérségbe is. Csakhamar kiviláglott azonban, hogy a fegyverfogásra magukat elszánó pestiek a reguláris hadsereggel szemben továbbra is előnyben részesítik a katonai függelem követelményeire kevesebbet adó szabadcsapatokat: a tüzérek toborzása még csak vezetett számottevő eredményekre kivált a céhlegények körében —, a létrehozni tervezett gyalogoszászlóaljba viszont két álló hét leforgása alatt is mindössze negyvenhármán jelentkeztek. S ráadásul ekkor a toborzást átmenetileg fel is kellett függeszteni, mert Pest városa időközben olyan hirtelen támadt nehézségek szorítójába került, amelyek a toborzás folytatását egyelőre teljességgel lehetetlenné tették.106 2. BUDA MEGVÍVÁSA Hiába törekedtek ugyanis Kossuthék arra, hogy Pestet lehetőleg megóvják a harcok pusztításaitól: a háború zaját a várostól áprilisban csupán átmenetileg távoztatta el, hogy a honvédsereg főerői az isaszegi ütközet megvívása után Komárom felé kanyarodtak, s május elején a fegyverszót már ismét visszahozta Buda ostromának megindulása. Mert Görgei, aki április 22-én bevonult Komáromba, majd 26-án Komárommal átellenben a Dunántúl területére lépett s így — ha csak az utolsó pillanatban is — még éppen megmérkőzhetett Weiden Bécs felé tartó csapataival, bár megsemmisítő csapást ezúttal sem volt képes mérni az ellenségre, annak, hogy most minden erejével a következő napokban is tovább hátráló Weiden nyomába vesse magát, mégsem látta szükségét, s ezért egyik hadtestét Komárom alól a császári fősereg után küldte ugyan, maga azonban másik két hadtestével ekkor Buda ellen vonult, s május 4-én már meg is kezdte a vár ostromát. Minek következtében most a korábbiaknál is nagyobb megpróbáltatások napjai virradtak a testvér-városok lakóira. Elsősorban persze a budaiakra s közülök is mindenekfölött a legközvetlenebbül érintettekre, a várnegyedben élőkre. Mert nékik Hentzi egy hirdetményben már április 23-án tudtukra adta A várnegyedugyan, hogy feltett szándéka a várat ostrom esetén a végsőkig védeni s ezért ajánlatos volna, ben élők ^ ha vagy elköltöznének innen, vagy idejében ellátnák magukat legalább két hónapra elegendő fa^saf*^' élelemmel; mivel azonban az érdekeltek között vajmi kevesen akadtak, akik most minden ingó és ingatlan vagyonukat szekerekre rakhatták volna, ahhoz pedig szintén kevés embernek volt kedve, hogy értékeit bizonytalanságban hagyva menjen világgá, s olyanok sem voltak sokan, akik hirtelenjében nagyobb mennyiségű élelmiszert tudtak volna vásárolni: Hentzinek ez a figyelmeztetése jó ideig csaknem teljesen foganatlan maradt; érdemleges tanulságként csupán a városi tanács vonta le belőle azt a következtetést, hogy a továbbiakban alighanem akadályoztatva lesz a Várat és a város külső kerületeit egységes igazgatásban részesíteni, miért is a tanács már 23-án el is határozta önmaga kettéfűrészelését, a várnegyed igazgatását Walheim polgármesterre és három tanácsnokra bízva, a tanács többi tagját pedig Bajcsy Károly tanácsnok vezetésével a külső kerületek igazgatására rendelve ki. Amilyen kevesen hallgattak azonban Hentzire az ostrom tényleges megindulása előtt, olyan sokan döbbentek rá arra, hogy mégiscsak ezt kellett volna tenniök, május 4-én, mikor az ostromsereg megkezdte a vár ágyúzását. Látván tehát az emberek kétségbeesését, 7-én este Walheim egy népes küldöttség élén azzal a kéréssel kereste fel Hentzit, engedje meg, hogy akik ki akarnak költözni a várból, azok az időközben ténnyé lett ostrom ellenére is elmehessenek még. S Hentzi, akinek a gondjait csak apaszthatta a polgári lakosság megfogyatkozása, kegyesen meg is engedte, hogy aki most jutott a menekülés gondolatára, másnap este a Vízikapun át egy meghatározott órában csakugyan elhagyhassa még a várat, úgyhogy 8-án mintegy kétezer ember — annyi motyóval, amennyit a kezében vihetett, s legközelebbi jövőjét nagyrészt Óbuda népének vendégszeretetére alapozva — el is vonult végre. A vár lakóinak óriási többsége azonban továbbra sem tudta magát elszánni a távozásra, s ezért most már csak a legnagyobb aggodalmak közepette latolgathatta, mit hoz majd a holnap. A holnap pedig először is meghozta az élelemhiányt. Mert Hentzi volt olyan nagylelkű, hogy a várőrség ellátására szolgáló száznyolcvan vágómarhából közvetlenül az ostrom megindulása után hatot átengedjen a polgári lakosságnak, ez a mennyiség azonban mindössze két napig fedezte az igényeket, s attól kezdve az emberek jobbadán már csak liszthez juthattak, — ha képesek voltak megadni a kereskedők által most persze jó magasra felhajtott (esetenkint a korábbiakat négyszeresen is felülmúló) árakat. Ámbár az ellátási nehézségeket hamarosan feledtették a nagyobb bajok: hogy a vár lakói hovatovább mindannyian pinceéletre kényszerültek, de biztonságban a föld alatt sem igen tudhatták magukat, hiszen a bombák olykor a pincék mennyezetét is átszakították, fejük fölött pedig egymás után borították lángba a házakat (együttvéve végül is több mint 120 ezer forintnyi kárt okozva a várnegyed magánház-tulajdonosainak), s egyre több emberéletet is követeltek, mit sem törődve azzal, hogy akinek az életét kioltják, katona-e vagy polgári személy, s a polgári állású személyek között sem téve