Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

A népfelkeléstől való félelem azonban persze most is alaptalannak bizonyult: vidékiek — érvényben lévő fizetőeszközeik nemigen lévén, s kedvük sem sok lévén ahhoz, hogy ellenséges csapatok felügyelete alatt vásározzanak — ezidén alig-alig keresték fel a József-napi pesti sokadalmat, maguk a pestiek pedig beérték azzal, ha a boltokban kapható nemzetiszínű szalagokat jó előre mind felvásárolják, hogy a február végén hiába várt, de a forradalom évfordulójára sokuk feltevése szerint talán már mégiscsak visszatérő honvédcsapatokat méltóképpen fogadhassák majd, s amikor azután kiderült, hogy a honvédcsapatok visszatérése még mindig nem egyéb mint puszta vágyálom, akkor meg mindössze annyit tettek, hogy magánlakásokon rendezett baráti összejövetelek keretében emlékeztek meg az egy évvel korábban történtekről. A forradalom ügye iránt vonzódás viszont, ha fegyveres megmozdulásra most sem vezetett is, megint nem is csökkent ezekben a napokban sem; s erről még a vásár lezárulta előtt újabb bizonyságot szerezhettek a császáriak is, mikor egy hajón csapatokat indítottak útnak Pestről a solti járásban tevékenykedő népfelkelők ellen és a Duna-parton ez alkalomból összeverődött emberek ismét tartózkodás nélkül éltetni kezdték Kossuthot.97 Amint többé

azt a meggyőződést sem lehetett kiverni a pestiek fejéből (s azokéból sem, akik a forradalomért máskülönben továbbra sem rajongtak), hogy a honvédcsapatok bejövetele most már — akármint húzódik is — csupán napok kérdése; sőt ez a meggyőződés éppen ez idő tájt lett teljesen általánossá, — ahogyan ezt már a forgalomból kitiltott Kossuth-bankók árfolyamának alakulása is kellőképpen megmutatta. Akik ugyanis bizonyosra vették, hogy a honvédcsapatok előbb-utóbb visszatérnek még, azok magyar pénzjegyeket érvénytelenítésük után is hajlandóak voltak elfogadni, ha nem is teljes névértékükben. De mivel ezek még március első felében is jóval kevesebben voltak, mint azok, akik a forradalom bukását elintézett ügynek tekintették, s akik ezért minden áron szabadulni igyekeztek magyar pénzjegyeiktől, a Kossuth-bankók árfolyama eleinte rendkívül alacsonyra szállt, s így március 15-én, amikor a mélypontra érkezett, egy ötforintos (azaz 300 krajcárnyi) névértékű Kossuth-bankó tényleges forgalmi értékét mindössze 200 krajcárra taksálták Pesten. Két nap múlva viszont az ötforintosok értéke már elérte a 270 krajcárt, s azután március 23-ig ismét süllyedt ugyan, de március 28-ra már újfent 270 krajcárig emelkedett.98 Amiben mellesleg a forradalom Debrecenben időző vezérkarának is előkelő része volt. A Nemzeti Színház március 23-i előadására érkező nézők ugyanis ülőhelyükön mindnyájan ott találtak, majd 24-én hajnalban a koránkelők már a pesti utcákon is városszerte felfedezhettek egy nyomtatott kiáltványt, amelyet a honvédelmi bizottmány tagjai közé tartozó, vagyis okvetlenül mérvadónak tekinthető Madarász László írt alá, s amely egyrészt megerősítette, hogy a honvédsereg a főváros mielőbbi felszabadítására készül, másrészt pedig arra hívta fel a forradalom helybeli híveit, akadályozzák meg, hogy a Havashoz hasonló árulók a felszabadulásig még hátralévő napokban netalán elmeneküljenek a honvédcsapatok visszatérése után rájuk váró leszámolás elől. Ezek után pedig végképp nem maradt Pesten senki, aki kétségbe vonta volna, hogy a legközelebbi jövőnek mindenképpen meg kell hoznia a császáriak eltakarodását. Annál is kevésbé, mert egyidejűleg az az — egyébként alaptalan — értesülés is lábra kapott a városban, hogy Havas néhány napja pénzzé tette kőbányai szőleit, nehogy a honvédelmi bizottmány megtorlásul majd elkoboztathassa őket, és ebből az emberek természetesen csak azt a következtetést szűrhették le, hogy Pestet többé maguk a császáriak sem hiszik tarthatónak. És a pestieknek még ezután is egy álló hetet kellett kiböjtölniük a Gyöngyös körül tömörült honvédcsapatok általános támadásának megindulásáig. Az ebben az évben április l-re eső virágvasárnapon azonban végre valóban megkezdődtek a támadó hadmozdulatok, és a felszabadító sereg elébb Hatvannál, majd Tápióbicskénél, végül pedig — 6-án Isaszegnél olyan súlyos csapást mért Windisch-Grätzre, hogy ő 7-én már egészen Pest körzetéig kénysze- Azáprüiaban rült visszahúzódni, sőt 12-én főparancsnoki tisztségétől is kénytelen lett megválni. A pestiek- frontvárossá nek tehát ezekben a feltámadásra váró napokban ténylegesen is minden okuk meglett arra, valtozó Pest hogy úgy érezzék, ütött az óra. S mert csakugyan így éreztek: 4-én a Gellérthegyet megint egyszer hatalmas tömeg lepte el, ,,hogy lássa az ünnepélyes bevonulást". És az emberek várakozásukban ez alkalommal is csalódtak ugyan, némi gyógyírt azonban csalódásukra már másnap is kaptak; 5-én ugyanis már szemügyre vehették a császári hadsereg első Pestre érkező menekültjeit, akik egyenest Tápióbicskétől futottak idáig. Amikor tehát 6-án és 7-ón immár Isaszeg alól is s mind nagyobb számban kezdtek özönleni Pestre a fejüket vesztett ellenséges katonák, a vert hadakban való gyönyörködés lehetősége ismét ezreket és ezreket csődített az utcákra, s az embereket többé a Wrbna által fegyverhasználatra is feljogosított őrjáratok sem voltak képesek távozásra bírni. Amikor pedig elkövetkezett húsvét hétfője, amelyet a pestiek legtöbbje ősidők óta amúgy is mindig gellérthegyi kirándulással szokott volt megünnepelni, újból végeérhetetlen emberfolyam indult meg e kedvelt kilátópont felé, ámbár ez esetben is hiába — már csak azért is, mert a városparancsnokság gránátosokkal rakatta meg a hegyet s ezek azután útjukat állták a közeledőknek.