Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

A budapesti munkásmozgalom a világháborúban gyűléseknek is harmadrészükben üres közgyűlési padsorai. A néptelenedő közgyűléseken a februári, majd még inkább az októberi orosz forradalom hatása alá került polgárok tehetetlenül aszocializmus mumusával kezdik fenyegetni és ijesztgetni egymást. ,,Majd jönnek a szocialisták, majd másképpen fognak itt beszélni" — kiabál dühödten 1917. január 7-én Szekula Gyula, jónevű vasúti mérnök, a rózsadombi polgárok egyik vezetője vitapartnerére. „Bolsevik felszólalás" - bélyegzik meg a háziurak jelentős jövedelmeiről beszélő dr. Politzer Gusztávot 1918 nyarán. ,,Ami itt lefolyt, attól csak a bolsevizmus tábora fog szaporodni" — kiált vissza felháborodottan a jómódú ügyvéd. A bolsevizmus és a szocializmus azonban ekkor már nem üres ijesztgetések: a világháború sodrában és a fentiekből következve nem meglepő módon éppen Budapest társadalmában és politikájában a munkásság nagyon is reális és épjoen ezért fenyegetőbb követelései állnak mögöttük. A budapesti munkásmozgalom — mint emlékezhetünk — a világháborút közvetlenül megelőző esztendőkben nehéz helyzetbe jutott: a szociáldemokrata párt a választójogra koncentrált opportunista taktikája az 1913. évi általános sztrájk meghiúsításával demoralizálta a tömegeket. A dekonjunktúra hatása alatt a szervezett munkásság létszáma is csökkent. A nehézségeket még csak fokozta a munkásosztály jelentős részének már a háború első hónapjaiban végrehajtott bevonultatása, maradék részének pedig — s elsősorban a nagyipari munkásságnak — a hadiüzemekben egyre erőteljesebb katonai fegyelem alá való rendelése. A háború második-harmadik esztendejére azonban a növekvő és egyre nehezebben elhárítható drágulás, a közellátás erősödő nehézségei, valamint a munkásság követeléseinek kivizsgálására és a munkásokkal való tárgyalásra egyes nagyüzemenként létrehozott panaszbizottságok gyakorlata megerősítette a munkásokban a szervezkedés igényét. Ennek természetes gócpontjai továbbra is a szakszervezetek voltak, melyeknek taglétszáma így az 1916. évi mindössze 55 ezerről (az 1913. évi létszámnak még ekkor is alig több mint a feléről) 1917-re már 215, 1918-ra 721 ezerre emelkedett. Olyan növekedés ez, mely míg egyrészt rendkívül megnövelte a szociáldemokrata párt súlyát és jelentőségét az országos politikában, ugyanakkor bizonyos aggodalommal is töltötte el a vezetőséget, elsősorban a szervezeteket a háborús körülményekkel szemben harcolva egyre radikálisabb színezetűvé alakító alsó vezetők, szervezők, bizalmiak vonatkozásában. Igen jellemző módon a szervezkedés úgy haladt előre egy-egy szakma teljes szervezettsége felé, ahogy a szakma a haditermelésben szerephez jutott: legkorábban a hadianyaggyártásban és hadfelszerelésben legdöntőbb szerepet játszó vasasok érték el a teljes szervezettséget, utána a bőrösök következtek, majd a famunkások; a háború alatt, mint láttuk, szinte teljesen leállni kényszerült építőiparban viszont a szervezés csak lassan tér magához — ugyanakkor rendkívül meggyorsul a háború másik kulcspozícióját elfoglaló vasutasoknál, továbbá a vasúti műhelyek és a fűtőházak munkásainál. A teljes szervezettség felé haladva a szakmai szervezetek egységesebbek is lettek: a kereteiken belül a különböző részterületek szerint alakult külön szervezetek lassan beolvadtak az egységes szervezetbe. Es, a mozgalom fellendülésének talán legdöntőbb tényezőjeként, a munkás egyre világosabban érezhette, hogy munkájára a háborúnak feltétlen szüksége van, és ilyen helyzetből módjában áll követeléseket támasztani, helyzetének javítását kívánni. A mozgalom az első háborús hónapokban, még 1916 folyamán is, ha heves bérharcokat már vívott is, de a sztrájkokat még kerülte. Többnyire nem is volt szükség rájuk: hosszabb-rövidebb tárgyalások után az érintett vállalatok általában megadták a béremeléseket, drágasági pótlékokat; a nagyüzemekben felállított panaszbizottságok tárgyalás útján a kiélezett konfliktusokat is rendezték. Az ekkor létrejött Gyáripari Szakmai Blokk pedig — a tőkések nem csekély bosszúságára - - most már arról is gondoskodott, hogy a bérmozgalmakat összehangolva, a munkabéreknek az egész munkásságban többé-kevésbé egyenletes emelkedését tegye lehetővé. A helyzet 1917-től kezdett megváltozni, mikor — mint a gazdaság fejlődéséről szólva láthattuk — erőteljesen meggyorsult a drágulási folyamat is, romlott az élelmiszerellátás: mindez elsősorban a munkásság vonatkozásában válva érezhetővé. Ebben a helyzetben a februári orosz polgári demokratikus forradalom sikere a cári uralom felszámolásával élénk visszhangot keltett. Külső és belső tényezők eredményeként február - márciusban sztrájkhullám bontakozik ki, melynek sodrában olyan fontos gyárakban is sztrájkra kerül a sor, mint a Csepeli Lőszergyár, a Lipták-gyár, a Fegyver- és Gépgyár, a Jutagyár. Ilyen körülmények között a munkásság 1917-ben ismét megünnepelhette május elsejét; a Városligetben tartott gyűlések több tízezer résztvevője határozati javaslatot fogadott el, melyben békét, kenyeret, szociális reformokat és demokratikus átalakulást követelt. Ennek nagyobb nyomatékául másnap a fővárosi munkásság egyórás általános sztrájkot tartott: a bizalmiak az igazgatóságoknak memorandumot nyújtottak át, melyben konkrétan az általános titkos választójog megadását követelték. Mindez világosan mutatta, hogy a mozgalom túllépve a csupán közvetlen bér- és munkaügyi problémákon, ismét felvette a politikai kérdések körüli harcot is.