Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

A háborús társadalom a város térképén A városépítés megállása Nem lehet meglepő ezek után, ha az egyre növekvő, egyre hétköznapibb nehézségekkel küzdő, lefelé nivellálódó budapesti társadalomnak körvonalait a város térképére a világháború utolsó hónapjaiban keserű stílusossággal lyukas cipők fogják a leghívebben rávetíteni: annak az összeírásnak adataiban, melyet 1918. május 15 — 16-án 682 548 budapesti civil lakos lábbeli ellátottságáról készítettek, felmérve egyúttal e lábbelik állapotát is. E nagy tömeg (mely ha nem foglalja is magában a város teljes, ekkor — ugyancsak stílszerűen a liszthivatali összeírásokból megállapítható 962 435 főre menő népességét, éppen területi megoszlásának arányaiban pontos képet biztosít) mintegy 5/4 millió pár cipőt birtokolt. A birtokolt cipők száma szerinti rétegeződés elég arányos: 291 622 személynek csak egyetlen, 241 ezernek 2, 150 ezernek 3 vagy ennél több cipője van. A puszta számok azonban már nem téveszthetnek meg: a cipők állapotát is figyelembe véve kiderül, hogy 33 595 személynek egyetlen pár cipője is immár javíthatatlan állapotban van — s a 3 s több pár látszólag gazdag birtokosai között is 11 842-nek valamennyi cipője alkalmatlan a javításra. Mivel a 2 pár cipősök között ez a kategória csak 1787 fővel van kép viselve, könnyű átlátni, hogy a 3 pár cipősök nem kis része ócska cipőket összegyűjtő szegény ördög; — s ezt a benyomást csak erősíti az az adat, mely szerint e 150 ezer fős rétegből további közel 78 ezernek csak egyetlen pár cipője van jó állapotban. Mint ahogy az egész 682 ezres tömegből 412 ezer embernek csupán egyetlen pár jó cipője van — míg a többi, kb. 810 ezer pár cipő túlnyomó része már vagy javítandó vagy éppenséggel, mint láttuk, javíthatatlan. Külön — s elsősorban a középrétegek leromlására jellemző — adat az, mely szerint 223 458 cipő az adatszolgáltató véleménye szerint az ő saját használatára már alkalmatlan; a nyomorúságra jellemző viszont, hogy az illetékesek reménye szerint az ilyen cipők még esetleg használhatók lesznek a legszegényebb elemek számára. A táblázatok világosan mutatják, hogy a város legszegényebb kerülete kétségtelenül a III : itt a legnagyobb az egyetlen és legkisebb a 2 s még inkább a 3 pár cipős emberek aránya. (Es hozzátehetjük: itt a legalacsonyabb azoké is, akiknek ez az egyetlen pár cipőjük jó állapotban van, s legmagasabb azoké, akiknek 3 s több pár cipőjük közül már csak egy a jó: jellegzetes arányok ezek a használt cipőket gyűjtő szegény emberek világára. A III. után a szegénységben a X. kerület következik — bár Óbudáénál kétségtelenül kedvezőbb arányokkal. Érdekes, hogy itt a 2 pár cipősök aránya már megközelíti a fővárosi átlagot, és az 1 pár cipősök birtokában is viszonylag magas a jó cipők aránya: a III. kerület erősnek látszó lumpen elemeivel szemben ez már egy némileg konszolidáltabb szegénység képe. A VI—IX. kerületek az összeírt népesség 52%-át fogva össze természetesen döntő hatással voltak az átlag kialakítására: így nem csodálható, ha az ő arányaik állanak legközelebb az átlaghoz. Azonban már korábbról is ismerve e kerületek lakosságának inkább gyengén közepes anyagi viszonyait, az ezekből kialakított átlag önmagában is jellemzően mutatja részint az egész város szegényes viszonyait, részint az ezektől való eltérés reális, a jobb módban is inkább csak viszonylagos értékét is. De jellegzetes, hogy e kerületek arányai még így is inkább az átlagnál szegényesebb viszonyokat mutatnak. Ezekkel szemben az V. és főleg a IV. kerület az 1 pár cipősöknek az átlagnál jóval alacsonyabb, a 3 pár cipősöknek viszont jóval magasabb arányaival jeleskedik: ráadásul a 3 pár cipősök közül itt a legalacsonyabb azoknak aránya, akiknek ebből csak 1 pár cipőjük jó — s legmagasabb a 2 vagy több pár jó cipővel rendelkezőké. E két kerület arányainál azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni hogy az V. kerület az Űjlipótvárostól északra, az újpesti határig elterülő része már a városnak egyik legszegényebb területe, s enélkül csupán a belső Lipótváros arányai még a IV. kerületénél is kedvezőbbek volnának. Jellemző, hogy míg az 1, ill. a 3 pár cipősök aránya egy külső lipótvárosi összeírási körzetben 48, ill. 11%,, addig ez a belső Lipótvárosban 25, ill. 36%,, s valószínű, hogy a VI—IX. kerületek külterületeikkel együtt számított átlaga körzetekre szétbontva hasonló polarizálódást mutatna: tudjuk is, hogy pl. az Angyalföldön ugyanez az arány 54, ill. 9%-ot is kitett, míg a VI. kerület átlaga 44, ill. 20% volt. Nyilván ugyanígy lesznek kiegyenlítetté a valóságban ugyancsak polarizált I. kerület egészében az átlagnál ugyancsak jóval kedvezőbb arányai. A IV V. kerület nagypolgáraival ellentétben azonban jellemző, hogy a 2 vagy több pár jó cipővel rendelkezők aránya itt már nem haladja meg a fővárosi átlagot. Érdekes módon a IV. kerületével a legrokonabb szerkezetet a II. kerület mutatja, ám ebben a villanegyed nagypolgárai mellett a Víziváros effajta készleteket még nyilván idejekorán felgyűjtő óvatos kispolgárainak tevékenységét is keresnünk kell. Ennek a legelemibb anyagi viszonyaiban is így leromló társadalomnak szinte természetszerűen romlanak le, maradnak torzóban épített keretei is. Budapest városfejlődését a világháború talán legérzékenyebben a tízes évek elejére nagy lendülettel és tervekkel kibontakozó városrendezés, városépítés és a műszaki urbanizáció szinte teljes, kényszerű leállása révén érintette. A háború kitörése megállította e városrendezési terveket; szinte egy csapásra megszüntette a mintegy másfél év óta amúgy is pangó építkezéseket: félbemaradtak a magánépítkezések éppúgy, mint a kislakások és az iskolák építése,