Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

megjelenő Az Est fogja jelenteni, mindennél szélesebb (már a napi 200 ezres példányszámot is megvásárló) tömegeknek mindennél többet adva, a háború előtti magyar sajtó legolvasottabb lapjaként, olyan hatással, melynek elemzése még modern módszerekre és kutatókra vár. Mindenesetre kétségtelen, hogy e lapok, kivált Az Est, végül immár országos terjesztésük ellenére s már csak terjesztési technikájuk sajátosságánál fogva is, elsősorban a Budapest társadalmában elhelyezkedő lehetséges olvasói rétegekre alapozták a vállalkozást: elsősorban ennek az önmagában is hatalmas tömegnek ízlésére és igényére szabták lapjukat, s ennek részben már éppen emiatt növekvő országos olvasottságán át, az egész országot s immár a régi lapok olvasóinál sokkalta szélesebb rétegeket is — a dolgok, események budapesti szemmel való szemléletéhez szoktatva hozzá. S ugyanennek a jellegzetesen budapesti, immár nagyvárosias társadalmi mozgásnak és az ezáltal kialakított, részben második generációs városias kispolgári és proletártömegekben felkeltett igényeknek jegyében állnak a korszak olyan most meginduló hetilapjai is, mint 1901 óta a Tolnai Világlapja, 1912 óta a Színházi Elet, 1913 óta az Érdekes Újság: tulajdonképpen olyan tömegérdeklődésnek a hetilap formátumában és terjedelmében való kielégítésével, mint amelyet a kevesebbet és ritkábban olvasó paraszti tömegek számára még ekkor is elsősorban a kalendárium elégít ki. A fentiek csak a budapesti sajtó útjának legfőbb és új, országosan is hatni képes típusait, irányait jelzik. Hiszen e sajtó teljes képe azonkívül, hogy a fővárosi sajtó hatalmas, országos túlsúlyát vitathatatlanná teszi, még szinte áttekinthetetlen és rendszerezhet étlen. A korszak legvégén, 1912-ben Magyarország 1913 időszaki sajtóterméke közül (ebből 1550 magyar nyelvű) 40%, 775 Budapesten jelenik meg (665 magyarul): a 371 politikai lapból 72 (közülük 51 magyar nyelvű), és ezen belül a 104 magyar nyelvű politikai napilapból 27, a 110 irodalmi lapból 40 (köztük 36 magyar), s az 1030 szaklapnak is több mint a fele, 638. A 24 magyarországi vicclapból is 13 Budapesten jelenik meg; egy híján valamennyi magyarul. De hogy ezek mögött a számok mögött példányszámra Magyarország sajtójának ennél jóval nagyobb hányada áll, ezt — úgy mint a millennium évében is — ismét a postai szállítás adatai bizonyítják: a „belfogyasztásra" postán szállított időszaki sajtótermékek ekkorra már 182 millióra felnőtt hatalmas tömegéből 68%,: 124 millió példány Budapestről indul el útjára, 84%-ában már magyar nyelven. Ha 1896-hoz képest e számok Budapest részesedésének az országos példányszámban csökkenését mutatják is (hiszen akkor még a példányok 86%-a indult Budapestről), ugyanakkor befolyása éppen a közvélemény formálásában élenjáró budapesti lapok példányszámának roppant emelkedése révén csak még jobban megerősödött. Koncentrálódás és differenciálódás kiélesedő dialektikája egy amúgy is változatlanul roppant ütemű mennyiségi növekedés keretein belül: ez fogja továbbra is biztosítani és nagyra növelni Budapestnek mint sajtóközpontnak súlyát és jelentőségét. Ha Szemere Miklósnak (Krúdy halhatatlan Alvinczy Eduárdjának) 1906. évi parlamenti felszólalása, mely azt mutatja ki, hogy Budapest a maga 39 napilapjával nemcsak Bécset, de Berlint (36 napilap) és Londont (25 napilap) is megelőzi, nyilván bizonyos túlzáson alapul is, a példányszámokkal összevetve mindenesetre jól érzékelteti azt a nyomasztó fölényt, melyet Budapest sajtója a magyar társadalom tudatformálásában játszott, már csak annál a sokoldalú differenciáltságnál fogva is, mely korszakunkban e sajtó szerkezetében kibontakozik. Olyan fejlődés ez, mely a millennium után még inkább meggyorsítja ós még tovább erősíti a valóban tehetséges, vagy legalább magukban valamiféle tehetséget érző, irodalmi hajlamú emberek Budapestre áramlását is, mint egyik, a társadalmi tudat polgárias irányú formálása szempontjából talán legjelentősebb elemét annak a nagy értelmiségi Budapestre áramlásnak, mely korunkat is jellemzi. A fővárosban a hírlapírók száma az 1890. évi 289-ről 1900-ra már 579-re nő, 1910-re pedig eléri a 760-at. Nyilvánvaló, hogy köztük találjuk a kor magyar irodalmának legjobb alakjait is -- még akkor is, ha a sajtó erős differenciálódása a hírlapírók között a különböző szaklapok szerkesztőinek, munkatársainak is egyre nagyobb helyet biztosított. A tízes évek elején a pesti újságíró már nem zúgolódhat: férfikorára az újságíró már kedvező anyagi viszonyok között élhet. Ë korosztálynak a 10 ezer koronás évi jövedelem már szinte létminimum, és a fiatal rendőri riporter is megkeresi a havi 440 — 700koronát; magas rangú állami tisztviselő fizetése ez — de a tiszteségesebb és nagyobb budapesti lapok még a kezdő újságírónak is megadják a havi 100 250 koronát. Ezek már nem nagy pénzek, de a pálya érdekessége, a modern nagyvárosi élettel érintkező feszültsége megadja számára azt a vonzóerőt, ami Budapestnek ezekből az írásokból az egész országra és korunkra is kisugárzó képét jellemezni fogja. A városnak ezt a nyomtatott betűn át érvényesülő hatását csak növelik a budapesti könyvkiadás és a könyvkereskedelem már a nyolcvanas években jelentkező új típusai, melyek éppen a fővárosi kiadók nagy tőkéjétől, saját nyomdáitól, stabil napilapjaitól, folyóirataitól alátámasztva most teljesen kibontakozva érvényesülnek, a budapesti könyvet az egész ország legszélesebb tömegeihez képesen eljuttatni. Budapesten 1912-ben már 137 üzletben árusítanak könyvet, ebből 37 mögött kiadóvállalat áll tulajdonosként, további 40 pedig antikvár