Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

A pestiek és az újabb bécsi felkelés A nemzetőrség állományának kibővítése lemű s a magyar üggyel őszintén rokonszenvező bécsi tömegek október 6-án másodszor is fegyverre keltek, s a kezükre kerített Latourt felkoncolták, a bécsi helyőrséget pedig a császárváros kiürítésére kényszerítették. Alfred Windisch-Grätz herceg tábornagy tehát, akit néhány nap múlva (az Itáliában harcoló csapatok kivételével) a császári hadsereg egészének főparancsnokává tettek meg, a Magyarország ellen indítandó újabb támadást most kénytelen volt későbbre halasztani, hogy előbb a bécsiekkel végezzen. A pestiek azonban Bécs sorsára sem tekinthettek közömbösen — éppúgy nem, amint a bécsiek sem tekintettek közömbösen Pestére. ,,Pest ugyanolyan góca a magyar forradalomnak állapította meg az októberi napokban az ellenforradalom egyik magyar híve , amilyen góca Bécs az osztráknak"; következésképpen: ha ez a góc „Bécsben megsemmisül, akkor a tennivaló fele Pest vonatkozásában is megoldódik". És ezzel maguk a pestiek is tisztában voltak. Amikor tehát Pesten is híre futott Latour halálának, a Nemzeti Színház páholyai gyászruhás nézőkkel teltek meg. Majd, mikor néhány nap múlva Pestre érkezett a bécsi felkelés egyik szervezője, Karl Tausenau, a bécsi demokratikus egyletek középponti választmányának az elnöke s itt azután egy oktc>ber 16-án a múzeum előtt rendezett népgyűlésen „élethalál szövetségre" hívta fel Pest népét, a hallgatóság soraiban akadt, aki kertelés nélkül kijelentette: A szónok kötelet érdemel. A többezer főnyi sokaság nagyobbik hányada viszont határtalan lelkesedéssel fogadta az elhangzottakat, s a gyűlés végeztével az emberek Tausenaut, vállukra emelve, valóságos diadalmenetben hurcolták szállásáig.64 A pestiek egy része pedig hamarosan lehetőséget kapott a bécsi felkelők iránti érzéseinek tettleges kimutatására is. 17-én ugyanis Kossuth bejelentette, hogy másnap maga is a Lajta menti magyar táborba fog utazni, s egyidejűleg azzal a kéréssel fordult a pesti nemzetőrséghez, adja mellé kíséretül minden egyes zászlóaljának egy-egy századát. És a pesti polgárság szemefényének a képviselői — abban a reményben, hogy nemsokára módjuk lesz „Bécs utcáin . . . díszelegni" — 18-án (szám szerint mintegy hatodfélszázan) útra is keltek. A tett helyére érve azonban igen gyorsan rádöbbenhettek arra, hogy Bécsbe nem lehet csak úgy egyszerűen besétálni. Majd, mikor a sereg mégis megpróbált utat nyitni magának a császárváros felé, nemcsak hogy harcba kényszerült bocsátkozni, hanem október 30-án súlyos vereséget is szenvedett Schwechatnál. S ezzel azután végképp befellegzett a dicsőséges bécsi bevonulásnak, hiszen a hetek óta ostromzár alatt álló város védői ekkor már az utolsó torlaszokon hullatták vérüket, másnapra pedig Windisch-Grätznek az ellenállás maradék tűzfészkeit is sikerült felszámolnia. A derék pesti nemzetőrök kezdeti lelkesedése tehát rohamosan szertefoszlott, úgyhogy a különítmény létszáma október végére szökések révén már vagy négyszázra apadt, november 11-re pedig végül a kirándulásnak azok a részvevői is kierőszakolták, hogy hazabocsássák őket, akik szökni éppen nem akartak.65 S közben alaposan megromlott az itthon maradt nemzetőrök hangulata is első pillantásra azért, mert a forradalmat fenyegető veszélyek hirtelen megnövekedése hirtelen megnövelte szolgálati kötelezettségeiket is s ezeket azután most még tovább növelte a táborba szállottak helyettesítésének a szüksége. A nemzetőrök száján tehát mostanság egyre több lett a panasz. A sok zúgolódás eredményeképpen pedig apránkint mind több rés támadt azokon a falakon, amelyek ez ideig a nemzetőri testület zártkörűségét voltak hivatva megóvni. Először mind Pesten, mind Budán — bevonták a nemzetőrségbe azokat a törvény szabta vagyoni és egyéb követelményeknek megfelelő, de ötven évesnél idősebb férfiakat, akik eddig életkoruknál fogva mentek voltak a nemzetőri szolgálattól. Azután megengedték holott kezdetben szigorúan tilalmazták —, hogy aki óhajtja és megteheti, maga helyett más, pénzen felfogadott személyt küldjön szolgálatba feltéve, hogy olyan helyettest tud állítani, aki szintén megfelel a törvényes cenzusnak s ezért annak idején szintén bekerült a nemzetőrségbe. Majd hovatovább kezdtek nemzetőri szolgálatra kötelezni olyanokat is, akiket a törvény értelmében ez a kitüntetés semmiképpen sem illetett volna meg; így például a kétezernyi „gazdái hatalom alatt" álló pesti kereskedősegéd közül mintegy ötszázat, de számos céhlegényt is. Végezetül pedig hosszas huzavona után kénytelen-kelletlen megnyitották a nemzetőrség kapuit a pesti zsidók előtt is. Am ha ezeknek az intézkedéseknek a révén az egyes nemzetőrökre háruló terheket idővel sikerült is csökkenteni, a nemzetőrség szelleme és fegyelme teljesen kifogástalanná továbbra sem lett s nem is lehetett, mert hát a nemzetőri szolgálatot hanyagul ellátó polgárok legtöbbjét a kötelességteljesítéstől igazában mégsem a szolgálat terhes volta, hanem a forradalom ügye iránti közömbösség tartóztatta vissza. A későbbiekben is lépten-nyomon megesett tehát Pesten is, Budán is, hogy a szolgálatra kirendelt nemzetőrök egy része egyszerűen távolmaradt őrhelyétől, s az ilyen embereket a szigorú büntetéssel való folytonos fenyegetőzés sem igen tudta javulásra bírni. Köszönet pedig a többiek szolgálatában sem mindig volt, hiszen a szolgálatra éppenséggel kiállók között is szép számban akadtak, akik úgy gondolták, hogy kötelezettségeiknek akkor is tökéletesen megfelelnek, ha az őrtanyákon töltött órákat vad kártyacsatákra vagy kedélyes