Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

szóló törvényjavaslat miniszteri indokolásában arra is hivatkozva, hogy a bérek emelkedését az áraké teljesen paralizálja. A drágulás ilyen kibontakozása a polgári életmódban már a kilencvenes évek végén érezteti hatását. A polgári háztartásnak és életvitelnek az a rendszere, mely még a millenniumi korra is annyira jellemző, kezdettől fogva az érdekeltek jövedelmének nagyon szoros beosztásán alapult. Ezt világosan indokolta az a körülmény, hogy - mint ugyancsak láthattuk — a budapesti polgári fejlődésnek a társadalmat tömegeiben befolyásoló hatása csak viszonylag később és bizonyos fokig felülről, a nagytőkének és az államnak az európai átlagnál erősebb közbelépésévei bontakozott ki; így a nyomában kialakuló társadalmi szerkezetben mennyiségileg kezdettől fogva a hivatalnoki, alkalmazotti elem játszotta a döntő szerepet. Többé-kevésbé havi fix járandóságra alapított egzisztenciák tehát ezek, kiknek anyagi eszközei megengedték ugyan, az állásukkal szembeni társadalmi elvárás pedig kötelezővé is tette a polgári életvitelt, azt azonban, hogy akárcsak részben is valódi polgárokká váljanak (hátuk mögött tehát némi tőkével és így legalább részleges anyagi függetlenséggel) — már nem, illetve csak olyan fokú takarékoskodás, lemondás eredményeképpen, melynek értéke a ráfordított energiával a stabil viszonyok között nem látszott arányosnak. így azután érthető, ha az élelmiszerek és nyomukban a lakbérek a századfordulóra már erősen érezhető és azután még erőteljesebb, még rohamosabb emelkedése immár e rétegeket is korábbi életmódjuk megsemmisítésével fenyegette, életmódjukat teljes válságba juttatva. Hogy annak a polgári életmódnak, melynek az előző korszakról szólva külső kereteit ismerhettük meg (joggal feltételezve a fenntartásukhoz szükséges tényezők ezzel arányos voltát és stabilitását), fenntartásához mostanra, a válság korára milyen és hogyan beosztott jövedelemre volt szükség, annak megállapítása az igények, elvárások és szokások időközben végbement erős megváltozása következtében meglehetősen nehéz feladat. Kétségtelen azonban, hogy az 1900-as évek vége felé a kor egy igen népszerű háztartási tanácsadója már nem ajánlja az évi 3 ezer korona fizetés alatti nősülést. „Felteszem, hogy egy józan gondolkozású úriember nem nősül meg, míg legalábbis 3000 K jövedelme nincs. A fővárosban egy hónapos szobában lakó fiatalembernek is kell legalább 1800 K, hogy szerényen megélhessen és tisztességesen ruházkodjék. Könnyelműség lenne tehát családot alapítani legalábbis 3000 K biztos jövedelem nélkül még ebből is csak nagyon kis udvari lakásra telik." Pedig ez az összeg akkor egy II. osztályú fővárosi fogalmazónak vagy segédmérnöknek — vagy egy igen jól fizetett gyári művezetőnek — fizetése; a polgári társadalomnak alsó, de a munkásosztálynak legfelső határa ez. Ha a válság már a viszonylag jól kereső, esetleg már vagyonosnak is tekinthető rétegeket is életmódjuk korlátozására késztette, mennyivel inkább kellett hatnia a polgári életmódot éppen hogy elért, legszegényebb elemekre, kiknek számára a megszokott életmód feladása szinte már az egyetlen kötelék feloldását is jelenti, mely őket még a polgársághoz fűzhette. Talán éppen a kapcsolat realitásának már csak igen gyenge volta az, mely a legszegényebb elemeket a látszat fenntartásában sokszor túlzásba is viszi: pl. a kezdő tisztviselőt - mint láttuk — máris legalább háromszobás lakás bérletébe, cseléd tartásába. Érthető azután, ha a 323. Kispolgári lakószoba az 1900-as években