Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

körében. A munkásnők mellett az előző generációkból mostanra öregedő munkásfeleségek most válnak a budapesti ipari proletariátusnak számottevő, hangjukat hallatni, befolyásukat a munkásság egészére is érvényesíteni képes sajátos elemévé. Budapest gyáripari proletariátusának így kibontakozó, ilyen sokféle vonatkozásban végbe- Differenmenő és sokféle módon motivált átalakulását végül is legpontosabban az 1900. évivel összevetett 1910. évi munkabér-statisztika mutatja be és fogja egységbe. "" a

1 A statisztika a változás hatodik mozzanataként egyrészt a budapesti ipari munkásság munkabéreinek a tíz év alatt általában erősebb növekedéséről, másrészt arról tesz tanúságot, hogy a budapesti munkásság bérviszonyai az országos viszonyoktól a budapestiek előnyére jellegzetesen különböznek. Ami a béremelkedést illeti: míg 1900-ban a budapesti gyári munkásság kb. 84 %-a heti 20 koronánál kisebb bérért dolgozott, addig 1910-re ezeknek aránya 44 %-ra szállt alá; ekkor már mintegy 52 ezer munkás keresett azon a heti 20 koronán felül, ami 1900-ban még csak 11 ezer munkásnak jutott osztályrészéül. 10 koronán aluli hetibért még a századfordulón is csaknem 14 ezer munkás kapott, tíz év után már csak 11100, és közülük is 4661 tanonc. Egyes konkrét szakmákban a változás még feltűnőbb. 1900-ban a kovácsok csaknem valamenynvien 10 -20 korona hetibért kaptak - 1914-re a kovács közel 50, a kovácssegéd 32 koronát keresett. A lakatosoknak csaknem fele 1900-ban még csak 14 20, de 1910-ben már a szakma átlaga 52, a segéd pedig 38 korona körül kap hetibért. A gyáriparban foglalkoztatott cipészek, akik 1900-ban túlnyomórészt 14 korona alatt, s a szabók, akik ugyancsak túlnyomórészt 10—20 korona között, 1910-re már 25, ill. 40— 48 korona körül keresnek. A konkrét példák felsorolását hosszan folytathatnók; az összképen azonban, mely emelkedő munkásjövedelmeket sejtet, további adatok nem sokat változtatnak - legfeljebb olyasmiben, hogy a jelentőségüket veszíteni kezdő, technikailag sem fejlődő, tömeges munkaerőt sem igénylő olyan szakmánál, mint pl. a molnároké, a hetibérek a tíz év alatt már kevésbé fognak emelkedni; nagyjából inkább egy szinten maradnak. Az 1910. évi budapesti gyári munkásságnak ilyen bérviszonyai azonban nemcsak az 1900. éviektől, hanem 1910-ben az egész országéitól is erősen eltérő vonásokat mutatnak. A statisztika jól érzékelteti, hogy az összes üzemi munkásságnak 24 %-át alkotó budapesti munkásság már a heti 20— 30 koronás bérkategóriában is az országos aránynál jóval magasabb arányban, 35,1 %-kal van képviselve, és aránya az ettől magasabb bérkategóriákban egyre növekszik. Ezzel összhangban pedig a budapesti munkásságon belüli arányok is ugyanettől a bérkategóriától felfelé következetesen és sokkalta kedvezőbbek az országos átlagarányoknál. Olyan körülmény ez, mely a budapesti gyári munkásságnak már a főváros iparági szerkezetének: ipara modern és erősen gépesített voltának következtében is kivételes helyzetére hívja fel a figyelmet; ez természetszerűen jár együtt a nagyobb szakképzettséget igénylő, magasabb bérrel járó kategóriák nagyobb súlyával is. De felhívja a figyelmet a budapesti munkásság harcának, joggal feltehetően országos viszonylatban is majd mindennél élesebi) voltára is. A gyáripari munkásság bérviszonyai ilyen, tíz év alatt is kétségtelen jelentős javulásának korában, minden, még később ismertetendő, azt kedvezőtlenül ellensúlyozó tényező ellenére is, annál váratlanabb, a változás hetedik mozzanataként a munkásság egyre erőteljesebb fluktuálása az egyes munkahelyek között. Már az 1910. évi népszámlálás alkalmából végzett választójogi célzatú felmérésből kiderül, hogy Budapest 73 ezer 24 éven felüli, ipari segódszemélyként dolgozó férfi lakosából 64 % legfeljebb két év óta van munkahelyén s ezek közül 24 248-nak (32,4 %,) munkaviszonya még egy esztendőre sem tekinthet vissza. Az egész ország viszonylatában az előbbi arány ugyanakkor csak 57,5 %-ot tesz ki, ami a budapesti ipari munkásság mobilitásának országosan egyedülálló magas voltát mutatja. Jellemző, hogy a legalább öt év óta ugyanazon helyen alkalmazásban álló munkások száma Budapesten csak 17 822-t tett ki, s ennek is több mint 80 %-a 30 éven felüliekből állott, ami a fluktuációban a fiatalabb korosztályok nagy jelentőségére utal. A budapesti gyáripari munkásság legnépesebb csoportjának, a gépiparban és a közlekedési eszközök gyártásában foglalkoztatott munkásságnak munkahelyi fluktuációja azonban még ennél is nagyobb arányú: az ipar 1912-ben a konjunktúra csúcspontján 24 ezernyi munkásából csak két évnél hosszabb ideje is csupán 23,6 % volt azonos munkahelyen, s ezt az arányt csak a dekonjunktúra, majd a válság emelte fel 1914 elejére 41,6 %-ra a csoport végeredményben változatlan létszáma mellett olyan módon, hogy a gyárak elsősorban a munkahely-változtatásra leghajlamosabb elemeket bocsátották el. E fluktuáció egyrészt nyilván összefüggött az ipari ciklus változásával, s ennek nyomán a gyárak (a kisebb gyárakban általában nyersebb) kíméletlenül racionális munkaerő-politikájával is, mely a termelés pillanatnyi, s a századforduló válságaiban különösen bizonytalan igényeinek megfelelően bocsátotta el vagy vette fel a munkást — nem riadva vissza üzleti okokból éppen leállítani kényszerült egész termelési ágak teljes személyzetének elbocsátásától sem. Kétségtelenül része volt benne azonban annak a világjelenségnek is, mely a munkást, kivált a konjunktúra alatt