Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

csökkenésén át a cselédtartásra képes polgári-kispolgári egzisztenciák viszonylagos gyengülése is jól érzékeltet). A táblázat felhívja a figyelmet ezenkívül még e harminc éven belül az egyes ágazatok időben eltérő fénykorára is: egymás és a népességszám fejlődéséhez viszonyított arányaik jellegzetes alakulására. Mert ha az 1880 és 1890 közötti korszak e számok alapján (különben összhangban a gazdaságtörténetnél elmondottakkal) még a kereskedelem és a közlekedés uralmának jegyében áll, az 1890 és 1900 közötti évtizedet, a millennium éveit pedig az egyes ágak növekedésének bizonyos összhangja jellemzi, az 1900 utáni évtized adatai már elsősorban az iparfejlődés erősen növekvő súlyát mutatják. Es valóban: míg a proletariátus 1890. és 1910. évi össz-száinának összevetése csak mintegy 60 %-os növekedést mutat, ezen belül az ipari munkásságé már 110 %-os. Az elővárosi övezetben pedig mint láttuk, az 1900 és 1910 közötti évtizedben az ipari proletariátus növekedése (17 800-ról 42 600 főre) már kereken 140 %-ot ér el. A kor Budapest társadalomtörténetében így nemcsak általában a proletariátus, hanem ezen belül is egyre inkább — bár a gazdasági fejlődés ismeretében ezúttal sem meglepő módon — az ipari munkásság számbeli emelkedésének korává is válik. Az sem meglepő azonban az előzmények után, ha az ipari munkásság súlyának ilyen növekedése nemcsak mennyiségi vonatkozásban hoz változást, hanem mint már utaltunk rá - minőségiben is: a munkásságnak nemcsak létszáma növekszik, hanem struktúrája, belső szerkezete is megváltozik. E struktúraváltozás több, részben már korábban is észlelt mozzanatból tevődik össze. Ebből az első a, nagy-és a kisipari munkásság számarányának megváltozása; a nagyipari munkásság most válik a budapesti ipari munkásságnak valóban nagyobbik részévé. Ha kis- és nagyüzem határát csak a 20-nál nagyobb és kisebb munkáslétszám között tudjuk megvonni, akkor e változás éppen már 1890-ben megtörtént: a 25 416 kisipari, 20 munkásnál kisebb létszámú üzemekben dolgozó munkás már ekkor kisebbségben volt a nagyipar 37 223 munkásához képest, ha utóbbiak közül 7 ezer még csak 50 munkásnál kisebb létszámú vállalatnál dolgozik is, többnyire minimális gépesítettség mellett, inkább a kisüzemre jellemző keretek között. 1900-ra azonban a változás már egyértelmű lesz: 42 ezer kisipari munkás mellett már 68 ezer a nagyipari 1910-re pedig az arány végül is 128 ezer a 62 ezerhez; a nagyipari munkásság túlsúlya minden vitán felülivé vált. Kivált akkor, ha tudjuk: a nagyiparból 40 ezernél több munkás mindössze már csak 34, egyenként 500-nál több munkást foglalkoztató fővárosi nagyüzemben tömörül. A nagyipari fejlődés élén Budapesten az ipari munkásság 1/3-nál jóval nagyobb hányadára kiterjedően, a munkáslétszámát húsz év alatt megnégyszerező vas- és fémipar, ill. a gép- és a közlekedési eszközök gyártása járt; hozzácsatlakozik még a nagyipar harmadik vezető —- bár fejlődésében már lassulni kezdő ágaként az élelmiszeripar. Csak ezek hárman együttesen Budapest nagyiparából már 1900-ban is 44, de 1910-ben már 79 ezer munkást fogtak össze. Jellemzően zárkózik fel negyediknek a korunkra nagyüzemi formáját igen erősen tágító, munkáslétszámát nyolcszorosára emelő építőipar: egyetlen olyan iparágként, melyben a nagyüzem, s így a munkásosztály erősödése nem nagyszabású gépesítésnek, hanem nagyszabású munkaszervezésnek következményeképpen állt elő. Persze a kor rohamos technikai fejlődése és az ipar erős specializálódása hovatovább értelmetlenné tette kis- és nagyüzem határának csupán a munkáslétszám alapján történő megvonását. A 20 munkásnál kisebb üzemek egy részének a századfordulótól kibontakozó motorizálása és az ipari kooperáció Budapesten különösen kedvező feltételei, mint láttuk, egyes kisüzemeknek is nagy lehetőségeket juttattak a tömegtermelésbe való bekapcsolódásra, arra, hogy már gyári jellegű üzemmé váljanak. Munkáslétszám, gépi üzem, a tömeges és a raktárra való termelés ismérvei kombinációjának figyelembevételével Budapesten és az elővárosi övezetben 1910-re a gyáripari statisztika együttesen 1098 gyári jellegű ipartelepen (közülük 261 dolgozott 20-nál kisebb munkáslétszámmal) 113 és fél ezer gyári munkást mutatott ki. Ez 1910-ben a Horvátországgal együtt számított Magyarország gyáripari munkásságának 27,7 motorjainak 27,9, gépi lóerőinek 27,4 %-át jelentette: a város népességszámának országos arányait messze felülmúló és növekvő arányú gyáripari és munkáskoncentrációt. Akár nagyüzemről, akár gyári üzemről beszélünk is: uralkodóvá válása Budapest iparában a fővárosi munkásság struktúraváltozásának második vonásaként továbbfolytatta a munkásság szakosodását és (először csak szakmai) differenciálódását is. A technológiai folyamatnak a gyári üzemre jellemző, a munkásság létszámnövekedésével éppúgy, mint a fokozódó gépesítéssel szorosan összefüggő széttagolása, széthúzódása, éppen a leginkább fejlődő iparágakban az üzemeken belül is egyre bonyolultabb struktúrákat hoz létre. A technikailag is a leginkább fejlődő és legerősebben gépesített budapesti gépgyártásban (benne az elektromosiparral), mely ráadásul a főváros legnépesebb gyáripari ágazatát is alkotta, a világháború előestéjén a munkásságban már kilenc fő szakmát különböztetnek meg: öntő, kovács, esztergályos, gépmunkás, lakatos, szerkezetszerelő, csavargyártó, üzemfenntartó és vegyes szakmát. Ezen belül az esztergályosok az esztergapad típusai szerint tagolódnak hat további csoportra; a gépmunkások kilenc csoport-