Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

313. A kelenföldi fővárosi elektromos centrale paradox módon csak fokozta a kilencvenes évek második felében kibontakozó általános drágulás, mely az azt követni csak lassan képes bérek mellett is, a gázfogyasztást viszonylag egyre olcsóbbá tette, az így növekvő fogyasztás pedig a gáz árát a szerződésnek megfelelően még tovább csökkentette, így érthető, ha 1897-től 1914-ig a gáz-főcsővezeték hossza 338 km-ről 747 km-re és rajta át Budapest összes gázfogyasztása a népességszám növekedését messze meghaladó mértékben, az évi 30 és fél millió m3-ről 83,7 millió m3-renőtt. Ezen belül a középületeknek és az utcai közvilágításnak 12 602-ről 31 248-ra növekvő számú lángjai kb. 6 és fél millióról 16,46 millió m3-ig emelkedett mennyiségű gázt fogyasztottak, ami Budapestnek és ezáltal esti városképének is hirtelen gyors és nagyszabású megvilágosodását eredményezte — mostanra téve valóban alkalmassá a várost egyfajta nyitott, valóban nagyvárosias éjszakai életre is. A többit a magánfogyasztás vitte el: lángjainak száma 231 ezerről 1914-ig több mint 764 és fél ezerre emelkedett, ami Budapest lakásainak kivilágosodását hozta magával. Ám ebben már benne van a nem világításra fordított, részben az ipar által hasznosított gázlángok száma is, melynek emelkedését az ún. ipari fogyasztás számadatai különítik ki. Ez az 1896. évi közel 2 millió m3-ről 1903-ig közel 6 millióra növekvő fogyasztás ekkor először részletezve — felerészben háztartási, elsősorban főzési, felerészben ipari célokra: motorok meghajtására szolgál. Ám míg 1910-re utóbbi mennyiség már változatlanul marad (ami az elektromosság győzelmét jelenti az ipari hajtóerőben is), a háztartási fogyasztás közel a négyszeresére, 8 millió 173 ezer m3-re emelkedik. Az összes gázfogyasztásnak ez akkor már mintegy 20%-a: a háziasszony munkájának s a háztartási teendők egész szerkezetének jelentős változását indítva meg. 1910 különben nagy változást hoz magával Budapest gázellátásában. A főváros, élve szerződésileg biztosított jogával, megváltja a gázművet, hogy házi kezelésbe vegye azt. Az aktust hosszú harc előzi meg, mert a gáztársaság szeretné megtartani az üzemet: strómannokat állít, akik ellenajánlattal lépnek fel, valamint lefordíttatja egy múlt századi londoni lordmayor könyvét, mely az efféle üzemek városi kézbe kerülésének veszélyeit fejtegeti a városi gazdálkodás pénzügyi egyensúlya szempontjából. Mindez azonban eredménytelen marad; a századelő várospolitikája — mint még látni fogjuk — már a közszolgáltatások községesítésének jegyében áll. A főváros közgyűlése 1908 májusában kivételesen egyhangú határozattal mondja ki a vállalat átvételét. A becslő bizottság a megváltás árát 18 és fél millió aranykoronában állapítja meg, de ebből a telkek értékét a megvételük időpontjában érvényes áron számolva, azt mindössze 648 ezer koronára becsüli, holott a budapesti telkek értékemelkedése folytán tényleges értékük ekkorra már túlhaladta az 5 millió koronát. A vállalat már régóta számított az elkerülhetetlen megváltásra, ez abból is látszott, hogy öt gázgyára, mely együtt maximálisan napi 280 ezer m3 gáz fejlesztésére volt képes, akkorra már elérte teljesítőképességének végső határát kibővítésükre pedig már nem gondolt senki. Közülük a józsefvárosi és a budai gyárnak még vasúti összeköttetése sem volt, ami a szén tengelyen való szállítása révén a termelést rendkívül megdrágította; ezt a két gyárat az átvétel után rövidesen meg is szüntetik. Ugyanakkor a főváros 1910 -13-ban hatalmas, új, modern gázgyárat létesít Óbudán, az északi összekötő híd tövénél, részben a tatai szénmedence olcsón szállítható szenére alapozva, s Budán,